5. fejezet

     Az egész esetet viszonylag könnyen megúsztam, csak egy gyenge agyrázkódásom van, amit ki kell feküdnöm, meg hát ugye a seb a homlokomon, a jobb térdemen és karomon. Szóval fogjuk rá, hogy mázlista vagyok. Persze a szüleim kiakadtak, de azt nem hoztuk a tudtukra hol történt a baleset, úgy tudják, Becykék kertjében átestem valamin és a lépcsőre zuhantam. Végülis, majdnem ez történt, csak a helyszín és a két tárgy más, de zuhanni tényleg zuhantam! Apuék egész hazaúton hallgattak, látszott rajtuk, hogy mennyire megijedtek, de ennél több fejmosásra számítottam. Anya felkísért a szobámba, és miután segített rendbe hoznom magam és elfoglalni méltó helyem az ágyamon lesietett és a konyhából hozott fel nekem egy pohár tejet, ami most kivételesen jól jött. Hálásan néztem rá, a fáradtságtól egyre szűkülő szemeimmel, és szép lassan elaludtam. Az elmúlt pár nap rémálmai után végre kipihenhettem magam, másnap délig fel sem ébredtem akkor is nővérem ébresztett, de én csak még 5 percet kértem, megfordultam és próbáltam megint „kómába esni”, természetesen nem hagyott.
- Amanda, hahó! - meglökdöste a könyököm, és egészen addig piszkált amíg végképp eltűnt az álmosság a szememből.
- Ébren vagyok, na! - morogtam és félig-meddig felültem. - Mond, mi van? Ég a ház?
-Nem, dehogy! Hova gondolsz?-nézett rám meglepetten.-Csak nem akarom, hogy túlaludd magad. Az nem egészséges.
-Hát, most nem is érzem magam olyan, hú, de nagyon fittnek.-megtapogattam a homlokomon lévő kötést és felszisszentem ahogy a seb közepét megtaláltam.
-Hagyd azt békén.-húzta el a kezem, és csak akkor engedte el amikor leért az ölembe.-Neked most fel kell gyógyulnod, minél előbb, mert a darabban szükségük van rád.
Majdnem visszaválaszoltam neki, hogy „Ez  legnagyobb bajod?”, de türtőztettem magam. Már nagyon kezd elegem lenni ebből az egészből!
-Ó, már ennyi az idő?-nézett Bells az éjjeliszekrényemen álló Tatty macis órámra. Szeretem ezt a kis kütyüt, meg úgy kb mindenemet amin ezek a macik vannak. Nálam nem a Hello Kitty, meg a hasonló baromságok a menő, hanem ezek. Van még kitűzőm, órám, füzetem, tolltartóm, számtalan rajzom és képem és amire a legbüszkébb vagyok, eredeti Angliából származó kulcstartóm, és kb a térdemig érő plüssöm, amiből még akad a szobám minden pontján legalább három de azok nem onnan száraznak, a Tatty Teddy kitalálójának országából.
-Csak nem mész valahová?-érdeklődtem.
-Riportot kell készítenem a lottónyeremény új tulajdonosával, és ha most nem megyek akkor már nem lesz stílusos a késésem.
-Nagyon izgalmasan hangzik.-lelkesedésnek nyoma sincs, de nem csak az én részemről. Bella kapja általában az ilyen stílusú cikkeket, meg riportokat, de ez őt nem zavarja, és én meg nem szólok bele.
-Légy jó.-puszi az arcomra, bleee.-Szia.
Hangos köszönés helyett csak intettem, de ezt ő már nem láttam, mert mire felemeltem a kezem, a ház előtt már felberregett a motor és ő elszáguldott. Vállat vontam és visszadűltem a puha párnámra, még egy kis pihenés belefér. Ha jól emlékszem, a doki azt mondta, hogy legalább 1 hét pihi, de ha ügyes vagyok, lesz az még kettő is. Erre a gondolatra széles, elégedett mosoly terült szét az arcomon. A plafon igazán érdekes, főleg mert a festék elég hülyén fogta be, és néhol sötétebb, néhol pedig világosabb zöld színű. Nálam semmi sem olyan, mint ahogy elvileg lennie kéne. De most ez cseppet sem érdekel, sokkal inkább a tegnap éjszakán jár az agyam, ami történt egyszerre hihetetlen, rémisztő, mulatságos és kíváncsiság ébresztő. Azt próbálom bebeszélni magamnak, hogy csak képzelődtem, de nem dohányzom, nem drogozom, és még addig se jutottam el, hogy akár egyetlen korty pezsgőt is igyak a barátnőm egészségére, így a hallucinálás nem megfelelő válasz erre az egészre.
-Akkor mégis mi történt?-böktem ki a fejemben kavargó emlékképek miatt nyúzó kérdésemet. De a választ még nem sikerült megtalálnom. Lehet ha megint odamennék…. Nem, ez eszembe se juthat! Nincs kedvem még egyszer végigcsinálni az egészet, főleg ha igaz amit láttam. Ennek fele se tréfa, de mégis nevethetnékem támad tőle. Viszont ha most elkezdek kacagni, a földszinten tartózkodó szüleim azt fogják hinni, hogy „elmentek itthonról”, pedig nekem megvan mind a 4 kerekem… asszem. Igazából, az lenne a legjobb ha valakinek őszintén beszélhetnék, de annak megint csak az lenne az eredménye, amit a kitörő nevetésem váltana ki, és azt sem tudom kinek fakadhatnék ki úgy,  teljes egészében. Most hirtelen beugrott Ryan arca, neki biztos elmondhatnám az összes aggályomat, de ő már most többet tud nálam, és egyébként is(!), ő is ugyanaz, mint ami el akart kapni, csak kicsit kedvesebb kiadásban. Nagy levegőt vettem és a felesleges szén-dioxiddal egy óriási sóhaj is távozott belőlem. Azt itt és most megfogadom, hogy soha…
-Soha…- … nem megyek be többet a temetőbe, se nappal se…-…éjszaka.
Ezt az ígéretem egy jó pár évig biztos nem fogom megszegni, még ha húznak se teszem be a lábam oda!
-Király, ébren vagy!-észre se vettem, hogy kinyílt az ajtó, és Becky feje nézelődik be a nyíláson.-Gyeretek be!
Szélesre tárta az ajtót és vele az élen besétált a banda. Körbeülték az ágyamat és kíváncsian pislogtak rám, mintha valami új felfedezés lennék, egy űrlény vagy ilyesmi.
-Én is örülök nektek.-feleltem durcásan.
-Jaj Amy!-Leyla odahajolt hozzám és jól megölelgetett, az egyik csontom tiltakozásképp kiroppant, mire elengedett és bocsánatkérően nézett rám. Legyintettem felé, erre ő megint mosolygott, és csak nézett, ahogy a többiek is.
-Mi az? Mit láttok rajtam? Vagy mit nem?-nagyon zavart, hogy ennyire szuggerálnak, azon tanakodtam, hogy ha behúznék az egyik srácnak, vajon az észhez térítené-e a többieket, és a válaszom egy határozott talán lett.-Válaszolni luxus?!-kérdeztem egyre ingerültebben.
Becky a karomra tette a kezét.-Arra várunk, hogy mesélj.
-Mit?-foglalmam sincs mire gondolnak.
-Tudod te azt.-vigyorgott Jeremy.
-Nem, nem tudom.
-Játsza az ártatlant, ez aranyos.-mondta Leyla és úgy rebegtette felém a szempilláit, mint amikor nagyon szeretne valamit kideríteni. Csak hogy nekem még mindig nem derengett mit próbálnak kihúzni belőlem.-Tudni szeretnénk ki az a Ryan. –bökte ki végül.
-Honnan ismered?Hol lakik?-és elárasztottak vagy 100 kérdéssel legalább. Elkerekedett szemekkel, és valószínű, hogy tátva maradt szájjal néztem egyikükről a másikra. Honnan tudnak ők Ryanről? Hiszen eltűnt mikor segítségért kiáltottam.
-Nem tudom miről beszéltek.-tetettem az értetlent.
-Ne kamuzz!-mutogatta felém mutatóujját Becky.-Legalább 20-szor elmondtad a nevét tegnap.
-És ezt mind tanúsíthatjuk.-tette hozzá Alex.-De ha nem akarod elmondani, hát nem kell.
Felállni készült, de Leyla egy rántással visszahúzta, és mérgesen nézett rá. A srác megadóan emelte fel a kezét és visszatért a vallatókhoz.
-Fogalmam sincs mit akartok tőlem. Biztos valami…. Valami színész vagy mit tudom én!-annyira igyekeztem kimagyarázni magam, hogy ez már szinte túl átlátszó volt. De hosszas győzködés után mégis feladni látszottak a dolgot, és talán meg is sértődtek, mert pár percre rá ismét egyedül voltam a szobámban. Sajnálom őket, de ha előállnék az igazsággal az csak újabb bonyodalmakat szőne. Nekem pedig így is bőven elé egy egész életre amit kaptam a sorstól. Pedig olyan szívesen adnám ki magamból ezt az egészet ami belülről szinte már éget, de senkit nem ismerek aki legalább egy kicsit is elhinné ami történt. Még én magam is kételkedem benne attól függetlenül, hogy Én ott voltam, átéltem az egész szörnyűséget.
Szép lassan a teljes tudatomat behálózták az emlékképek, a hangok és semmi más nem jutott eszembe csak ez az egész. Valami belülről azt kiabálta, hogy menjek vissza a temetőbe, de az eszem folyamatosan lehurrogta érte. A makacs kis hang kitartóan kiabált tovább, én pedig már úgy éreztem magam, mint egy skizofréniában szenvedő elmebajos. Ha így folytatom biztos, hogy az lesz a vége. A lábadozásom nem tartott olyan sokáig, mint reméltem, és csak három napot sikerült ellógnom a suliból, de már ez is megérte, hiszen lemaradtam egy angol és egy matek dolgozatról. Juhéé! Az itthon töltött napjaim többnyire olvasással, unalmas TV műsorok nézésével és az apám által „szigorúan ellenőrzött” tanulással telt. Akkora ügyet kerítenek belőle a szülök ha a gyerekük hiányzik akárcsak egy napot is a suliból mintha legalább két hónapig az épület közelébe se ment volna. Jó mondjuk erre a tanárok is rásegítenek a rengeteg házival meg a plusz, szorgalminak nevezett, de az egész osztály számára kötelező feladatokkal. A színdarab próbáiról is hiányoztam, nagy örömömre, de Mrs. Goodman állítólag majdnem szívrohamot kapott mikor megtudta, hogy ágynak esett az egyik színésze. Kíváncsi lettem volna a jelenetre, legalább levideózhatták volna, vagy valami! Ilyenkor nincs senkinek kéznél a telefonja, jellemző… -.-
Mint kiderült (utolsó szabad napomon) 2 kötelező olvasmánnyal is le voltam maradva, Shakespeare írásai a tanár szíve csücske, és elvárja a diákoktól, hogy szinte kívülről fújják. Két kemény oldalt sikerült elolvasnom a Lear király-ból mielőtt belealudtam volna. Izgalom a tetőfokon! Ajánlom mindenkinek aki alvászavarokkal küzd. Hatása gyors és garantált.

<<< vissza