4. fejezet

     Sikításra ébredtem. Mereven ültem és szememből csak úgy áradtak a könnyek. Tőlem származott a hang, és ahogy sikerült betájolnom hol vagyok, már nem is éreztem annyira alaptalannak. A temetőben voltam, még mindig annál a sírkőnél ahol bevertem a fejem.
- Au - szisszentem fel ahogy megérintettem a homlokom. Ekkor villant belém a felismerés. Ijedten néztem körbe, és fel készültem ugrani, de a lábaim el voltak zsibbadva, mint két élettelen tárgy hevertek a földön.
- Nyugodj meg, már nincs vész - A vér meghűlt az ereimben, ahogy meghallottam a hangot a hátam mögül. Visszajött! Nem, ez nem ő, talán egy másik rém?! Úristen, meg fog ölni!
Megint remegni kezdtem, erősen összeszorítottam a számat, hogy ne sikoltsak fel ismét, a torkomat  fojtogatta a sírás, de csak így némán potyogtak a  könnyeim. Mit fog velem csinálni?
-Ne félj, nem bántalak.-szinte éreztem, ahogy elmegy mellettem, de nem mertem arra fordulni, féltem a látványtól.- Megtartom a távolságot, mert látom, hogy nagyon ki vagy borulva.
-Az nem kifejezés.-suttogtam végre. Nyeltem egy nagyot mielőtt megszólaltam volna, ez némiképp segített rajtam, de még mindig halál félelmem volt.
-De, mint már említettem nincs rá okod. Elment, és vissza se jön…-úgy beszélt, mintha csak egy veszett pincsiről lenne szó, és nem egy … nem is tudom minek mondjam miről.-… egy ideig.
-Ez igazán megnyugtató.-hangom bátortalanul, de hangosabban csengett. A földet néztem magam előtt, és mivel lábaim igen lassan akartak visszatérni hozzám, így nem nagyon kezdhettem mást magammal.
-Megkérdezhetem, hogy hogyan kerültél ide? Miért pont ma jött rád a temetői látogathatnék?
-A többiekkel találkoztam volna itt.-vallottam be az igazságot. Úgysem élek már sokáig, akkor meg minek hazudni…
-Többiek? Akkor ma se lesz nyugodt éjszakám.-mondta, és még sóhajtott is hozzá. Most már egyre kíváncsibb voltam. Minek ez az előjáték? Simán rám vethetné magát, mint az előbb arra a másikra. Várjunk csak! Hiszen akkor ő mentett meg, vagy mégsem? Nem emlékszem igazán mi történt, már túlságosan is kába lehettem akkor, de az még rémlik, hogy rávetette magát. Lehet csak azért, hogy ő ölhessen meg, mint friss fiatal hús. Ettől a gondolattól még a hideg is végigfutott a hátamon.
-Min gondolkodsz ennyire?-törte meg a ránk telepedő csendet. Már azt hittem ő is elment, de nem.
-Meg fogsz ölni?-kérdeztem rá nyíltan,-Mert akkor essünk túl rajta most, nem akarok…
-Ácsi-ácsi!-szólt közbe.-Ki mondta, hogy az életedre fáj a fogam? Szerinted azért ugrottam rá Kaenre, hogy utána kinyírjalak?-kérdezte felháborodva. Ez most totálisan meglepett. Már semmit sem értek.
-Akkor…-kezdtem, de azt se tudtam mit mondjak.-… nem fogsz megölni?
-Eltaláltad.-válaszolt és megint hallgatásba burkolóztunk. Egyikünk sem tudta, hogy mit mondjon, bár nekem lettek volna ötleteim, de inkább magamban tartottam. Közben a lábamba is visszatért az erő, de nem akartam elfutni. Megrémisztett mennyire lenyugtat a jelenléte, pedig félnem kéne tőle. Lehet, az előbb csak viccelt és mégis meghalok ma éjszaka? Nem, tudom, hogy életben maradok, érzem. A menekülés helyett, egyre kíváncsibb lettem ki a megmentőm, de oda nézni nem volt elég bátorságom.
Az egész temető annyira elhagyatott volt, ki gondolná, hogy valahol itt a barátaim kitűnően szórakoznak? Vajon merre lehetnek? Ha kiáltanék biztos meghallanának, de lehet, hogy a rém is, és másodszorra biztos nem lesz ilyen szerencsém. Mégis, talán meg kéne próbálnom… lehet segítenének, és kijutnék innen. Kiáltásra nyitottam a számat, de meggondoltam magam. Becsuktam a szemem és lassan annak a bizonyos sírkőnek az irányába fordultam. Olyan dejavum van, az álmomban is így fordultam az idegen felé mielőtt felriadtam volna. Összeszorítottam a szemem, és magamban számoltam, majd háromra… de melyik háromra?
-1…2….3!-mondtam ki végül hangosan, és kinyitottam a szemem. A látványtól megint elfogott a remegés, de az ijedtségem többi része elmaradt. Ott ült tőlem úgy 2 méternyire egy síron, és engem nézett kíváncsi tekintettel. A szám is tátva maradt, ő már így ránézésre is különbözött az üldözőmtől. Sokkal emberibbnek hatott, mint a másik, és a természetük is sokban különbözött. Hiába erőlködtem, le sem tudtam róla venni a szemem, nem mindennapi látvány az biztos. Ha figyelmen kívül hagyjuk azt az apróságot, hogy úgy néz ki, mint egy díszkivilágított karácsonyfa akkor átlagos embernek nézhetnénk, de mivel ez egy fontos része a lényének, így nem hagyjuk figyelmen kívül.
-Mi vagy te?-bukott ki belőlem.-Vagyis… ki vagy te?
-A nevem Ryan, és az első kérdésedre a válasz… nos, leginkább kísértetnek nevezném magam.-felelte, olyan nemes egyszerűséggel, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne.
-Ki… kísértet?-hebegtem, és még tágabbra nyíltak a szemeim.
-Pontosan.-bólíntott.
-És… és…mióta…öhm…mióta…-kezdtem megint.
-Mióta vagyok halott?-fejezte be helyettem. Nem tudtam, erre rá merjek-e kérdezni.-Napra, és majdnem percre pontosan 10 éve, de lehet, hogy több, már nem számolom.
-Nem számolod?!-hüldeztem. Ez még morbid viccnek is sokK.-Na jó, nekem ebből elég.-Megpróbáltam felállni, belekapaszkodtam a mögöttem lévő „bűnös” sírkőbe és félig-meddig
sikerült felegyenesednem, de megszédültem és visszazuhantam.
-Au.-nyögtem fel, mert sikeresen térdre estem. Megráztam a fejem, hogy összeszedjem magam.
-Ezzel én óvatosabban próbálkoznék.-szólalt meg túlságosan is közelről. Rémültem kaptam a fejem a hang irányába, és alig pár lépésnyire állt tőlem, a tekintetében egy egészen halvány ijedtséget véltem felfedezni, ami (már megint) meglepett. Megijedt volna attól, hogy elestem?
Zavartan néztem rá, mire ő, valószínűleg ezt félreértette, és kezeit feltartva bocsánatkérés képpen visszahátrált a sírkőhöz amin ült.
-Kössz a jótanácsot.-fintorogtam.-Lehet nem ártana egy kis segítség, vagy soha nem kelek fel innen.-ránéztem remélve, hogy erre egyből ugrik, de rám nézett, kicsit szomorkás arccal.
-Sajnos én nem segíthetek.-a földre nézett maga előtt, és egy rövid hallgatás után szólalt csak meg.-Nem érhetek hozzád.
-Miért?-ismét a túlzott kíváncsiság.
-Mert, …-hatászünet.-… nem tudok.
Mikor látta, hogy ez így nekem még mindig nem világos, felegyenesedett, és egy lépést tett fel, majd megtorpant.
-Szabad?-inette felém, jelezve, hogy közelebb szeretne jönni. Először azt akartam válaszolni, hogy „Eszedbe se jusson!”, de meggondoltam magam, egészen kicsit bólintottam, ő pedig lassan felém indult, megállt mellettem és leguggolt hozzám. Figyeltem a mozdulatait, és még mindig arra vártam, hogy elkapjon és végezzen velem. Ehelyett ő a táskám felé nyúlt és úgy tett, mintha meg akarná fogni a vállpántját. Csak hogy a kézfeje, azokon a pontokon ahol érinthette volna a fekete anyagot, elmosódott, mintha radírral rondítottak volna bele, és lazán átnyúlt rajta, csippentett a földből egy darabkát a pánt alól és kihúzta a kezét, majd a homokot leszórta maga mellé úgy, hogy én is jól lássam. Nem tudom, hogy sült galambra várok-e tátott szájjal, de ezt a látványt másképp nem is lehetne díjazni. Ryan csak rám nézett, komoly arccal, én pedig elszégyelltem magam, amiért úgy rácsodálkoztam az előbbi jelenetre, mint kisgyerek a cirkuszban. Ez nem ingyen mozi, hanem a valóság, ami bármennyire is szörnyű, de nem tehetek mást, élnem kell benne….
-Már értem.-böktem ki végül.-Sajnálom.
-Mit?!-förmedt rám.- Azt, hogy itt rohadok már legalább 10 éve, és azt sem tudom mit követtem el, hogy az ott fent ezzel büntet?!-na, most kezdtem el parázni tőle. Úgy beszélt, mint egy őrült, és legbelül együtt éreztem vele, mégis most már láttam rajta, képes lenne bármire. De rövid időn belül vége szakadt a tombolásának, és bocsánatkérően nézett rám.
-Ne haragudj, csak az indulatok….-magyarázkodott. Felemeltem a kezem, hogy csendre intsem, és az itt töltött éveknek tűnő óráimban először halvány mosoly jelent meg az arcomon. Úgy tűnt ez őt is némiképp feloldotta, de nekem még mindig megvolt a felállási problémám. Lehet, hogy ez a gondolatom az arcomon is kirajzolódott…
-Kiálts.-mondta parancsolóan és mégis kedvesen.-Itt vannak a közelben, meg fognak hallani.
-Kik?-kérdeztem vissza.
-A barátaid.-válaszolt tömören.-Épp, az öreg Mr. Rickman sírját rombolják.
Hogy a francba látta meg innen, mit csinálnak a többiek? Még én se látom! Oké, én a földön ülök, ő pedig áll, és legalább 2 m magas, szóval ez előny, de akkor is! Ránéztem, és megint azon agyaltam, hogy megtegyem-e.
-Segítség!-kiáltottam el magam végül, bár hangom egyáltalán nem volt hangos, se segélykérő. Ezt még kétszer megismételtem, és amikor visszafordultam Ryan felé, ő már sehol sem volt. Körbeforogtam amennyire csak tudtam, de eltűnt.
-Valahonnan innen jött.-hallottam egy ismerős hangot. Fél perc múlva egy bazi erős fényű zseblámpa világított az arcomba.-Megtaláltam!-kiáltott hátra és hozzám sietett.
-Jeremy.-néztem fel rá.
-Amy, te hogy kerülsz ide? Azt hittük begyulladtál, és nem jöttél el. Nem gondoltuk volna, hogy bajban vagy. Minden oké?-megvizsgálta a fejemet, én pedig hálából tisztességesen bokán rúgtam.-Au. Szóval jól vagy.
Megérkezett a banda többi tagja is, Beckyvel és Miával az élen, mögöttük Leyla Alex kezét szorongatva. Mindenki ijedten nézett rám, meg a (hál’ Istennek már nem vérző) homlokomra.
-Fel tudsz állni?-kérdezte meg végül Jeremy.
-Azt hiszem… -megfogtama  felém nyújtott kezét és megpróbálkoztam vele. Megint szédülés lett az eredménye, és ha Alex nem ugrik oda akkor valószínű, hogy visszahuppanok a földre.
-Jobb lesz ha bevisszük az ügyeletre.-nézett rám Becky.
-Inkább a kórházba.-javasolta Mia, aki látszólag jobban meg volt ijedve, mint a csapat többi tagja együttvéve.-Biztos, hogy agyrázkódása van.
-Igen, lehet jobb lenne.-értett egyet Jeremy, és két oldalról támogatva elindultunk a kapu felé. Én még a vállam felett visszapillantottam, és az egyik sírkő mögött megpillantottam Ryant, aki szomorúan nézett utánam, és csak intett. Mivel nekem egy szabad kezem se maradt, így csak a nézésemmel próbáltam egy „Köszönöm”-öt és egy „Szia”-t küldeni felé, mielőtt kiértünk volna a kapun, amihez, mint utólag kiderült Beckynek még kulcsa is volt.

<<< vissza