3. fejezet

     Már messziről megláttam a hold fényétől még magasabbnak tűnő fákat amelyek, mintha csak védelemre születtek volna körbeölelték a temetőt, védték a benne nyugvó ártatlan lelkeket. Soha sem szerettem ide jönni. Nem, nem a kísértethistóriák meg a többi agyszülemény miatt. Az egész hely annyira hátborzongató, és olyan érzést kelt az emberben, hogy menjen innen mimnél messzebb. Ezzel szemben én, egyenesen fel tartok, megállok a már legalább 50 éve non-stop szolgálatot teljesítő vaskapu előtt, és bámulok befelé az ide is alattomosan bekúszó holdfényben látszódó sírkövekre. Még a szőr is feláll a hátamon, a libabőrös karomat pedig már meg se említem. A telefonom kijelzőjére nézek, háromnegyed 9 múlt pár perccel. Szuper, még korábban is jöttem. Nem fogok itt egyedül várakozni, inkább felhívom a többieket, hátha előbb is ideérnének.
- Szia Becky, merre jártok? - kérdeztem amint hallottam, hogy van valaki a vonal túlsó végén.
- Szervusz Amanda - kicsit furának tűnt a hangja, és mióta szólít a teljes nevemen? - Már bent vagyunk, gyere utánunk.
-Nem akar valaki kijönni elém?-nem ismerem be, hogy parázok a helytől, de azért mégis csak!
-Bocs, de ez nem fog összejönni. Gyere a fő úton végig, és fordulj jobbra a 13.-nál.
-Hát jó, de akkor legalább jelezzetek, hogy merre vagytok!
-Rendben, várunk!-megint furcsa volt a hangja. De én csak vállat vontam és eltettem a mobilom, majd nekikezdtem a kapumászásnak. Sokkal magasabbnak tűnt lentről, mint amikor a tetején csimpaszkodtam. Hála a több éves atlétikának könnyen áthidaltam ezt az akadályt és két lábbal érkeztem  vissza a  földre. Az igazat megvallva szívesen kihagytam volna ezt a belopódzós részt, ettől csak még rosszabbul érzem magam. Na, akkor irány előre. Tornacipőm vékony talpának hála, minden egyes követ és élesebb tárgyat érzek a talpam alatt, így a nyugodt séta helyett inkább idióta módon szökkenek jobbról balra, egyik lábamról a másikra. Közben persze számolom a sarkokat, de még mindig csak a 4.-nél járok. A temető maga nem valami nagy, de a városban akad még számos másik, így ez nem akkor probléma. A fő utat keresztező sorokban mindkét oldalon 3-4 sírkő helyezkedik el általában, és a legtöbbjük mind régi, talán II. világháború körüli. Ahogy megyek egyre beljebb, a sötétség úgy kúszik velem szembe, és mintha hívogatna, én pedig engedelmesen közelítek felé. A francba! Ha ennyit agyalok az ilyesmin, még a végén tényleg elkezdek komolyan parázni, és a többiek majd jót röhögnek rajtam, a  kis be*zarin. Na nem! Ezt az örömöt nem adom meg nekik, megmutatom, hogy kemény fából faragtak!
-11…………12…………..13…. ez az!-álltam meg a sarkon és próbáltam valamit kivenni az egybefüggő feketeségből. Miért nincs kivilágítva? Sokkal jobb lenne ha elszórtan legalább, de lámpákat helyeznének el. A bejárat annyira messze van, hogy az ott égő egy szem fényforrás csak valami fehér pontként látszik. A temetőt inkább széltében építhették volna, mint sem hosszában! Messze vagyok már mindentől, és ez nagyon nyomasztó.
-Amanda.-hallottam abból az irányból ahova mennem kellene. Így hirtelen egyik hangra sem emlékeztetett a bandából, de Alex köztudott profi hangutánzó, ez pedig valószínűleg csak egy olcsó trükk, hogy halálra rémisszen.
-Igen itt vagyok.-sóhajtottam, majd elindultam a hang irányába.
-Amanda.-reflex szerűen megfordultam, mert az előbbi hang most a hátam mögül szólalt meg. Ez már tényleg nem vicces. Valaki kuncogott az egyik sírkő mögött.
-Álljatok már le, ez olyan gyerekes.-mondtam.-Gyertek elő és ne szórakozatok velem.
Néma csend lett és meg mernék rá esküdni,hogy még hidegebb van, mint az előbb. Egy helyben álltam, még lélegezni is majdnem elfelejtettem, csak bámultam azt a pontot ahonnan a legutolsó hangot hallottam. Ismét nyitottam a szám, hogy megszólaljak, de egy hang sem jött ki, csak tátogtam, mint hal a vízben. Most már beismerem magamnak is, hogy félek, sőt rettegek ettől a helytől, és máris magam mögött hagynám, ha a lábaim végre engedelmeskednének. Na  jó, jobb láb előre, mondom előre! Mit csináljak? Mit tegyek? Mit mondjak? Vagy nevessem el magam, hátha akkor ez a hülye tréfa véget ér? Miért csinálják ezt velem? Miát kellene rémisztgetni, nem engem! Az én születésnapom csak 4 hónap múlva lesz! Ezért még számolok mindannyiukkal! Főleg Beckyvel aki berángatott ide, és arra kényszerített, hogy fiatal kori szívrohamban haljak meg, a temetőben, Haloweenkor. Éreztem, hogy remegni kezdek, de nem azért, mert fáztam, sokkal inkább a feltörni készülő indulatok, és a folyamatban lévő üldözési mániám kialakulása miatt. Érzem, hogy figyelnek. Szinte már a szemük fehérjét is látom a sötétben. Vagy csak képzelődöm?
-Amanda.-gyors hátra arc, de semmi. Csak ez a hang ami cseppet sem hasonlít az előzőre. Vékony női hang, biztosan nem Alex műve. Becky sem tudna ilyet produkálni.
-Ké…kérlek gyertek…elő.-már beszélni sem bírtam, csak suttogtam, és még ezt is szaggatottan, a hangom el-elcsuklott. Futni akarok, el innen messzire!
Hirtelen még a szívem is megállt, olyan érzésem volt, mintha valaki a tarkómra lehelt volna. És megint. Valaki van a hátam mögött, ez részben megnyugtató, mert ezek szerint mégis csak átvertek, de részben ha módom lenne rá hisztérikus sírásrohamot váltana ki belőlem, mert lehet, hogy nem is ismerem az illetőt. Egész testem remegett, ahogy, mint valami lassított felvétel megfordultam. A rémülettől óriásira tágultak a szemeim, de látni igazán nem láttam velük. Talán jobb is így.
-Amanda.-a nevem, és senkiéhez sem hasonlítható hang mondta ki. A következő pillanatban egy földrengető sikítás tört ki belőlem és hátra ugrottam, egyensúlyomat vesztve rá egy sírkőre. Olyan sebességgel vettem a levegőt, hogy a szívem szinte átszakította a testem a lüktetésének gyorsaságától. Megszólalni nem tudtam, teljesen megbénított a látvány. Először fel sem fogtam mi áll velem szemben, de az nem várta ki amíg ez megtörténik. Felnevetett és felém indult én pedig megint sikítottam, talán még hangosabban, mint az előbb. Annyira remegtem, hogy még a hátrálás is nehéz ment, de amint lejutottam a sírkőről tovább mentem, amilyen gyorsan csak sikerült, de állandóan visszább kellett vennem, mert megbotlottam a kiálló kövekben, vagy a hátam mögött elterülő sírkövek valamelyikében.
-Amanda.-Honnan tudja a nevem? Mit akar tőlem?-Ne félj.
A válaszom ismét egy sikítás volt, amit még számos másik követett ahogy üldözött továbbra is kitartóan. Hosszú percek teltek el mire elértük a temető végét jelző kerítést. Annak mentén kezdtem el futni, az egyetlen célom az volt, hogy elérjem a kaput. Csak futottam, ahogy a lábaim engedték, és bár reméltem, hogy felhagy az üldözésemmel, a nevetéséből, és a nevem folytonos említéséből hallottam, hogy mögöttem van, és egyre közeledett. Amikor sokáig maradt csendben, félve ugyan, de hátra pillantottam. Ott volt! Még mindig!
     A következő pillanatban csak azt éreztem, hogy eltűnik a lábam alól a talaj, és én nekiesem az egyik sírnak, fejemet beverve annak éles sarkába. Próbáltam felülni, de úgy éreztem, mintha minden tagom legalább 100X nehezebb lenne, mint máskor. Valami szép lassan végigfolyt az arcomon és egy kevés a számba is jutott. A sírás miatt sós ízt éreztem a számban, amihez keveredett egy fajta fémes íz is, vérzem. Becsuktam a szemem és ismét kinyitottam, de semmivel sem lett jobb, szédültem, hányingerem volt, és amiről egy pillanatra meg is feledkeztem az most ismét hangot adott a jelenlétének. A nevetése, most egész távolinak hangzott, de amikor odanéztem láttam, hogy alig pár lépésnyire áll tőlem. A fejem viszont egyre nehezebbnek tűnt, és hiába próbáltam felállni nem sikerült, nem volt hozzá elég erőm. Az utolsó kép amire még emlékszem, hogy a rém ott állt előttem és engem nézett elégedetten, majd hirtelen felüvölt ahogy valami más is és, mintha csak szél fújta volna el, eltűnik a látószögemből. Én pedig szép lassan letettem a fejem a hideg földre és elsötétesedett minden.

<<< vissza