2. fejezet

     -A rohadt életbe! - a saját hangom ébresztett fel. Felültem az ágyban, és hosszú óráknak tűnő percekig csak magam elé néztem a sötét szobámban. Már megint egy rémálom? Ez egyszerűen hihetetlen!
-Amanda!-hallottam kintről anyámat. Ijedten nyitotta ki az ajtómat, és a folyosóról beszűrődő fényben engem nézett.- Mi történt? Megint rosszat álmodtál?
A „megint” már szinte ugyanazt jelentette a „még mindig”-gel, mert hetek óta kínoznak furcsa képzelgések, aminek a legvége az, hogy valaki berohan a szobámba és ha még nem lennék ébren hát felráz. Soha sem beszéltem álmomban, már babaként is nyugodtan aludtam át az éjszakákat. A „kis tündér” volt a legtökéletesebb baba abban az időszakban, mert mindent olyan profin csinált, mint a filmekben vagy a könyvekben. Persze ahogy nő az ember változik. Azt mondták, hogy ahogy fejlődünk egyre szebbek és okosabbak leszünk, szerintem ez nálam pont fordítva van, de ezt most inkább hagyjuk.
-Azt hiszem. De már jól vagyok. –biznygattam magamnak is.- Bocs, hogy felébresztettelek.
-Semmi baj kicsim, hiszen ez egy anya dolga. –küldött felém egy bátorító mosolyt, majd szép lassan becsukta az ajtót.-Jó éjt szívem.
Én nem válaszoltam csak visszafeküdtem és teljesen nyakig felhúztam a takaróm. Oldalra pillantottam, az éjjeli szekrényen lévő Teddy macis órámra. Hajnali fél 3, szuper. Remélem sikerül még valamennyit pihennem, mert hosszú nap elé nézek. Nos akkor, hol is vannak azok a báránykák?

* * * * * *

     - Jó reggel Amy - köszönt apa mikor megérkeztem a konyhába. Ide vonzott a friss palacsinta illata. Nincs is jobb, mint egy friss, meleg teljesen alap palacsinta, ami szinte önrágást végezve szétolvad a szádban.
-Apa, te itt?-kérdeztem meglepetten.-Azt hittem mára is berendeltek.
-Szerencsére nem. Sikerült beszélnek Phillel, és elcseréltük a műszakot.
Apám a Szent Johanna kórházban dolgozott, mint gyerek pszichológus, ápolta az összetört kölykök lelkét meg ilyesmi. Ez szerintem nagyon klassz dolog, de tele van hátrányokkal is. Pl. bárhol, bármikor kiszúrja ha át akarják verni, hazudnak neki vagy csak elhallgatnak valamit. Én lelkesen próbáltam rájönni, mivel lehetne kicselezni, de 17 év kutatás után sincs eredmény. Ha csak elhúzom a szám már felállít a fejében egy komplett diagnózist, amit persze azonnal a tudtomra is ad, ellát tanácsokkal és intelmekkel is.
-Szuper. Akkor ma végre kipihenheted magad.-próbálkoztam lelkes lenni, de valahogy nem nagyon jött össze. Ha apa itthon van az egyet jelent azzal, hogy nuku magánélet, mert csak úgy se szó se beszéd bemászkál a szobámba vagy éppen utánam jön a kertbe és valami irtó ciki témáról akar velem diskurálni a kint tevékenykedő szomszédok füle hallatára.
-Látom mennyire örülsz.-mondtam, hogy nem jött össze.- De úgysem leszel itthon sokáig, mikor is mész át Melanihoz?-a folytonos szülői ellenőrzés, imádom! Vagy mégse?
-Délután 3 körül, de lehet, hogy kicsit előbb, még nem tudom. Majd Mina hív ha megvan a fix időpont.-vállatvontam és leültem az asztalhoz 2 hatalmas, gőzölgő palacsintával. Szerintem apa még jóformán meg se hallotta a válaszom máris egy üres tányérral néztem farkasszemet.
-Látom az étvágyaddal nincs baj.-veregetett hátba.-De ez az éjszakai kiabálásod nagyon nem tetszik nekem. Gondoltam beszélek Elvirával, hátha megnézne valamikor.
-Apa, -kezdtem már cseppet sem vidám hangon.- nincs szükségem senki segítségére, vizsgálatára vagy bármi másra. Nem jönnek össze az éjszakáim, ennyi. Talán majd ma jól kifárasztom magam Minánál és helyre jövök. –próbáltam annyira higgadtan beszélni amennyire csak tőlem telt. Nem akarom, hogy valaki a fejemben piszkálódjon! Még fejlődő korban vagyok, az ilyesmi simán előfordulhat.
-Jó rendben.-emelete fel a két kezét megadóan.-De ha továbbra is lesznek ilyenek, akkor ígérd meg, hogy elmész.
-Nem ígérek semmit, majd meglátjuk.-ezzel lezártam a témát. A tányéromat betettem a mosogatógépbe, és kivonultam a konyhából a nappaliba. Éreztem a hátamon, hogy engem néz amíg csak el nem tűntem a szeme elől. Ez van. Csak azért, hogy kicsit eltereljem a gondolataimat bekapcsoltam a TV-t. Egyik csatorna unalmasabb műsorral szolgált mint a másik. Szörnyű, hogy kidobunk egy csomó pénzt az ablakon a semmiért. Végül a kölyök adón maradtam, egy debil mese ment, pont nekem való. Próbáltam rá koncentrálni, és csodával határos módon sikerült! Ide nekem egy piros pontot. A délelőtt nagyon lassan akart elmúlni. Nekem pedig még volt egy kis dolgom, amit sajnos muszáj volt elintéznem. Fél 1 után nem sokkal kiléptem a házból, és a buszmegálló felé vettem az irányt. A Nap melegen sütött le, olyan kora őszi idő féle lehet, pedig már javában benne vagyunk az évszakban. Nem kellett sokáig várakoznom, a 13-as busz bekanyarodott, megállt előttem én pedig fellépkedtem a lépcsőn és bérletemet a sofőr orra alá dugtam. Utálok buszozni! Csak 5 megálló az egész, de ha 100%-on pörgök is előtte, akkor is K.O. leszek mire lemászhatok róla.
-Szia!-szólalt meg valaki mellettem.-Akkor már heten vagyunk, csodás.
-Ó, Leslie, hello!-fázis késés, megesik.-Mi az, hogy csak heten? Ma elvileg próbálnunk kéne, nem?
-De, csak egy csomóan azt mondták, hogy őszi szünetben nincs rabszolgaság.
-Remek, akkor én is otthon maradhattam volna.-morogtam az orrom alatt.
Mrs. Goodman szerint ha az egész szünetünket lustálkodással és semmittevéssel töltjük, akkor az eddigi munkánk elveszik, és kezdhetünk mindent előről. Amire viszont időnk nem lenne, szóval ebben a kemény 1 hétben is egyszer össze kell röffenni a bagázsnak.
-Rhonda azt ígérte, hogy ma hoz be pár ruhát a musicalhez.-Leslie karon ragadott és eme pompás témáról fecsegve bevonszolt az iskola épületébe, egyenesen a díszterem felé.
-Miss Wilson, reméltem, hogy ma megtisztel minket a jelenlétével.-Mrs Goodman csipogó hangja, már nagyon hiányzott a fülemnek. Nem fájt, már napok óta.-Szóval akkor ha mindenki kész elkezdhetnénk. Mondjuk a kezdő prológus igazán jó lenne. Tayler fiam, te jössz!
A függöny pedig elhúzódott, a színpad láthatóvá vált, és felcsendült a szőke srác hangja. Tetszik ez a kezdés, olyan hátborzongatóvá teszi az egészet. A monológ után színpadra lép a társaság, szép sorjában jelenetenként, kihagyva azokat a részeket ahol emberhiány van. Én is bevetem magam, a tánc az egyetlen olyan része ennek az egésznek ami kicsit is feldob. Több okom is van rá, amiért nem tetszik ez az egész. Nagyon szeretem a színházat, és a musicaleket, de ha nekem kell eljátszanom akár csak a színpad sarkában álldogáló fát is, én rosszul leszek. Olyan szintű lámpalázat sikerült kifejlesztenem az évek során, hogy már a gondolattól is
kivagyok. Amíg csak így próbálgatunk, és semmi nagyközönség, minden ok, de ha eljön a bemutató, beteget jelentek, ezt már lefixáltam magamban. Nincs más megoldás….
-Amanda, te jössz!-ugrasztott vissza valaki a gondolataim okozta kábulatból. Kellett 1-2 mp mire felfogtam mi történik majd nagy levegő, és a szöveg. Te jó ég, sokáig kell még ezt csinálnom?

* * * * * *

     A nap hátralévő része elég unalmasan telt. Próba után mindenki szétszéledt, készültek az esti bulira, ahogy én is. Annyira furdalja az oldalam a kíváncsiság, hogy már szinte lyukat szúr belém. Mit terveznek a többiek? Még engem se avattak be, mert Mia mindig ott volt a közelemben, és így kockázatos lett volna. Fenébe, pedig engem annyira érdekel!
- Amanda, bemehetek? - apám kopogott az ajtón, lassan lenyomta a kilincset és bekukucskált.
-Mond.-néztem fel rá az ágyamon heverészve. Orrom előtt egy magazin várta, hogy átlapozzak az utolsó oldalára, és kivégezzem ezt a számot is. Fejemen egy nagy kék, jeges maci mintás törölköző éktelenkedett, mint valami turbán elég gyenge utánzata.
-Hétre lett megbeszélve végül?
-Ühüm.-bólintottam, és becsuktam az újságot. Felültem az ágyon, és törökülésbe helyezkedtem.-Miért?
-Csak arra gondoltam, hogy ha nem „ciki”…-ezt a szót mindig olyan furán mondja ki. Az őskorban biztos nem volt még ennyire felkapott.-…akkor elvinnélek. A busz ilyenkor nem biztonságos.
Apa annyira meglepett, hogy még a szám is tátva maradt,még a levegővételem is igencsak hiányossá vált. Ő tipikusan az az apuka, aki van, de ha segítség kell (és semmi köze a munkájához) akkor nem lehet rá számítani. Nekem mániám mindig elaludni reggelente, és elkésni a suliból, de még egyszer nem volt olyan, hogy bevitt volna. Azt mondta, az én hibám, és oldjam meg. Kész. Ezzel szemben most, ő ajánlja fel a fuvart. Lehet, hogy beteg? Igen, biztos megfázott, és most a láz beszél belőle.
-Nos? Szükséged van egy ingyen taxira vagy nem használod ki, hogy egyszer ugráltathatod apádat?-már megint. Az arckifejezésem elárulta a gondolataimat, apa pedig egyből rájött, szivacs.
-Nem akarlak ugráltatni, jól megleszek én, kemény csaj vagyok.-néztem rá olyan határozottan ahogy csak tudtam. Igazából jól jönne egy fuvar, de mivel még a helyszínt se tudom pontosan így elég nehéz lenne betájolni merre menjünk.
Mintha Becky hallotta volna a gondolataimat megcsörrent a telefonom. Akkorát ugrottam, hogy majdnem a padlón kötöttem ki, és nem kis erőfeszítésembe telt mire szétszedtem az összegabalyodott lábaimat és az asztalomon bőszen rezgő mobilomért mentem.
-Bocs apu, de… -a készülékre néztem ő pedig megadóan emelte fel a kezeit és kiment.
-Amy?-hallottam egyből a jól megszokott hangot, amint lenyomtam a gombot.
- Szia Becky, mi a helyzet?-visszahuppantam az ágyra.-Akkor mi lesz ma este?
-Épp ezért hívlak. Alex és Jeremy kitalálták a dolgokat és a helyszín a temető lett. Ki tudsz oda jönni?
-Temető?-szemeim nagyra tágultam meglepettségemben.-Ajaj, rosszat sejtek…
-No para, semmi rosszat nem csinálunk, ígérem.
-Biztos?-aggodalmaskodtam tovább. Nem vagyok egy bes*ari alak, de ez nekem így hirtelen sok volt, 4 „k”-val a végén!
-Begyulladtál mi?-köszi, ez nagyon kedves.
-Nem, csak…. Eléggé furán hangzik, és szerintem Mina is hasonló véleményen lesz.
-Tuti!-úgy hallatszott mintha ennek nagyon örülne.- Egyébként őt bekötött szemmel visszük oda, a hatás kedvéért.
-Már most tudom, milyen hatása lesz. Vagy egyből elrohan, vagy leharapja a fejünket és utána megy haza.-vázoltam fel a lehetőségeket.
-Dehogy, azért ennyire nem nyuszi.-recsegést hallottam.-Hé Jeremy, igazad volt.-kiabálta hátra. Szóval ő is ott van már. Lehet, hogy a banda nagy része már összegyűlt csak Mina és én porosodunk még mindig itthon/otthon. Türelmesen vártam mikor ér rám megint. Recsegés…
-Amy, te még élsz?-majdnem kiesett a kezemből a telefon úgy megijedtem. Ha így folytatják akkor engem már visznek a temetőbe.-Micsoda meglepetés!
-Kössz Jeremy, én is szeretlek.-fintorogtam.
-Jól van na, tudod, hogy nem mondom komolyan. Én mindig viccelődöm. De hát ezért szerettek nem?
-De, csak ezért.-válaszoltam.- Én nem megyek egyedül a temetőbe ezt előre leszögezném!
Váltottam gyorsan a fő témánkra, egymás piszkálása nem valami élvezetes számomra.
-Pedig nincs más lehetőség, mert mi nem tudunk érted menni. Egy kocsi van, és azzal szállítjuk az ünnepeltet...
-… az utolsó útjára.-hallottama  háttérben Beckyt. Ő a hangtalan nevetés világbajnoka, fix, hogy most is röhög.
-Ez szemét dolog, ugye tudod?-már majdnem elkezdtem nyafogni, de belecsíptem a karomba, és ez észhez térített. Nem vagyok én olyan rózsaszín plázacica, az én testem cukor helyett acélból készült.-De legyen. Csak azért, hogy ne higgyetek besz**rinak!
-Tudtam én, hogy ezt fogod mondani. Mondjuk én előre készítettem egy fél órás győzködő beszédet, de erre itt már nincs szükség. 9-kor találkozunk a temető főkapujánál, oké?
-Tehetek mást?
-Nem.-szinte láttam magam előtt ahogy vigyorog. Most szívesen behúznék neki egyet.,csak úgy baráti alapon.-Akkor később, csók édesem.
Nem köszöntem el csak morogtam egy sort, mint a kutya mielőtt támadna. Megérdemelne egy harapást, az biztos. Ja, egyébként Jeremy Mountblack az iskola bohóca és dobogós szívtiprója is egyben. Azt, hogy hogyan és miért csapódott pont hozzánk, még mi sem tudjuk, de már 1 éve boldogít minket. Becky még magának sem meri bevallani,  de ez a majom totál az ujja köré csavarta. A banda másik 3 női tagja viszont teljesen közömbös iránta, jó haver, lehet vele hülyülni és ennyi. Jó, mondjuk Leyla nem is nézhetne más felé, mert ő Alexxal jár már pár hónapja, és ha csak másfelé kacsintana máris kitörne a 3. világháború. Leyla és Alex az igazi álompár, mert remekül kiegészítik egymást, és tele vannak azonos érdeklődési témákkal, szokásokkal, és néha olyan, mintha egymás fejében olvasnának. Én mikor találok ilyen pasit? Soha. A mindenki fejében megforduló kérdésre sem tudnék válaszolni, talán a külsőm ami elijeszti a fiúkat, vagy csak az, hogy én az igazit keresem és akiben ennek halvány szikráját sem látom az számomra halott ügy. Erről jut eszembe! Nekem készülődni kéne!
Leveszem a –közben vállamra csúszott- törölközőt és kicsoszogok a fürdőbe. Egy alapos zuhany, hajbeállítás és még pár nagyon lányos dolog következik, előre láthatólag több órás melóra számíthatok…

* * * * * *

     - Kész is! - örvendeztem mikor végighúztam az utolsó vonalat a szemceruzámmal és megcsodáltam a művemet. A látvány nem a legjobb, de megteszi és ez számít, nem? Az órámra pillantottam az éjjeli szekrény mellett.-Te jó ég!
5 percem van kiérni a futva is 10 percnyire lévő buszmegállóhoz. Basszus! Felkaptam a táskám és kiviharzottam a szobából, le a lépcsőn és csak egy futó puszira volt időm apumnak, de mire ő ezt felfogta én már messze jártam. Gyerünk, el fogom érni!-Au! –szisszentem fel, mert a térdem megint külön életet élt, mint a testem többi része. Ez az egyik hibám a sok közül aminek majd utána fogok járni. De nem most! Á, ott a busz! Futás!
-Várjon!-kiáltottam a sofőrnek, aki ma már másodszor mentett meg. Két levegővétel között megköszöntem neki amiért nem hagyott itt, és leültem a majdnem teljesen üres busz egyik ülésére. Csak néztem kifelé az ablakon, még vagy 12 megálló a temetőig, van bőven időm lenyugodni. Nem is tudom mit csináltam volna ha lekésem… De nem így lett, és ez a lényeg! Ma végre kibulizhatom magam, még ha ennek helyszíne némiképp morbidra sikerült.

<<< vissza