TIZENKILENC

Elisabeth a távozás mezejére akart lépni, de a háta mögött álló David erre is felkészülten tartotta vissza, miközben a nő előtt eddig ismeretlen férfire nézett, és megeresztett felé egy félmosolyt.
- Szervusztok.- köszönt.- Bocsánat a késésért, de valakinek nem erőssége a navigálás.- finoman megfogta a karját és ha nehézkesen is, de közelebb terelte az asztalhoz.
- Utállak!- morogta hátra, miközben megadva magát leült egyenesen Marcus mellé.
- Szeretném neked bemutatni egy nagyon kedves gyerekkori barátomat, Josh Keith, ő pedig itt Elisabeth McField.- mutatta be őket egymásnak. A férfi Elis felé nyújtotta a kezét, aki még mindig a szökést fontolgatta, de viszonozta a kézfogást.
- Örülök, hogy megismerhetlek. Már sokat hallottam rólad.- mosolygott kedvesen.
- Részemről a szerencse.- felelte valamivel halkabban. Cseppet sem így tervezte, egyre fokozódó feszültsége nem hagyta nyugodtan eltölteni az estét, csak arra tudott gondolni ki is ül most vele egy asztalnál. Szótlan maradt, csendben fogyasztotta el a vacsorát, amihez lényegében már kedve sem igazán volt. Felelgetett a neki szegezett kérdésekre, de részéről ez is soknak bizonyult.  Kényszerítette magát az evésre, közben tekintete előre hulló szőke tincsei mögé bújva Marcus arcára tévedtek minduntalan. Fejében eljátszott a gondolattal, vajon milyen lenne hozzá bújni, átölelni és beszívni bőrének bódító illatát. Annyira elkalandozott képzeletének csalfa képei közt, hogy még a telefon csörrenését is csak akkor vette észre, mikor már tulajdonosa mély zsebének legbelső szegletéből végre előkotorta, és bocsánatkérések közepette távozott közülük, hogy egy csendesebb helyen beszélhessen. David Lisára nézett, aki utálkozva tekintette vissza rá, és elfordított a fejét, mire egy újabb szempár került a látószögébe. Hiába tiltakozott a zöld szemek egyenesen magához vonzották, s máris mélyen elmerült a csillogásában. Hirtelen egy láb nyomódott keményen a bokája fölé, az apró ám annál erőtejesebb fájdalomtól azonnal visszazökkent a rideg valóságba, és mérges arccal fordult a bűnös felé. Olyan szívesen elküldte volna melegebb éghajlatra, de ehelyett csak leakasztotta táskáját a székről és felemelkedett.
-  Mindjárt visszajövök. -mondta és elsietett a mosdó irányába. Becsukta magam mögött az egyik WC fülke ajtaját, és nekidőlt. Mély levegővétele sóhajként tört ki mellkasából, melyet még több másik is követett. Megfordult a fejében a szökés gondolata, ám az túl gyerekesnek látszana, és Dave is megharagudna érte, ami tulajdonképpen annyira nem is vészes ha azt nézzük, hogyan csalta el ide pedig tudta mi készül "ellene". Másrészről nincs akire számíthatna, és annyi mindenért tartozik már a férfinak, amennyit élete végéig se biztos, hogy törleszteni tud majd.
- Van bent valaki? -kopogtatták meg fülkéjének ajtaját.
- Igen. -felelte.
- Akkor bocsánat.- a kint álldogáló nő hangja remegett, s a rövidke mondat végén elcsuklott. Elis óvatosan kikukucskált, és egy falfehér arccal találkozott. Félreugrott az ajtóból, szélesre tárta, hogy a nő még éppen idejében beléphessen.
- Jól van?- kérdezte aggódva.- Szóljak valakinek? Máris vissza...
- Nem, nem kell köszönöm. Már jól vagyok. -visszaterelte légzését a helyes ritmusra, és a tükör elé sétált.- Elég nehezen viselem a terhességet. -Lisának csak most tűnt fel a gömbölyödő pocak, ha tippje helyes, a negyedik hónap körül járhatott..
- Úgy tűnik nem tetszik neki a kínai. -jegyezte meg és elmosolyodott, mire a nő elnevette magát. Kinyitotta a hideg vizes csapot.
- Meglehet. -törölte meg az arcát. - Köszönöm a segítséged, és további szép estét kívánok. -köszönt el és magára hagyta Elist, akinek eközben olyan ötlete támadt, ami teljesen épeszűnek hatott, és könnyen megvalósíthatónak. Amúgy sem érezte toppon magát, arca pedig mindig is sápadtabb volt az átlagosnál. Egy kis rosszullét, és megmenekül a Marcus közelsége okozta szorongástól. Tervén felbuzdulva hagyta maga mögött a mosdót, és visszatért az asztalukhoz ahol azonban újabb meglepetésekkel szembesült. Josh és David széke üresen ácsorgott, kabátjaik eltűntek.
- Mi történt? -kérdezte zavartan.
- Josh sürgős hívást kapott és David felajánlotta, hogy elviszi.- foglalta össze tömören.
- Aha. -roskadt le a székre. Ketten maradtak, ami cseppet sem tűnt jó jelnek..- És mikor jön vissza?
- Azt kérte vigyelek majd haza, ha csak nincs ellenvetésed.- egészen idáig fejét kissé lehajtotta, ujjait figyelte, amelyek az üvegpoháron játszadoztak, de most felemelte, s arcát egyenesen Elisé felé fordította, akinek karján azonnal libabőr futott végig.
- Öhm... nincs. - mi mást mondhatott volna? A pénzét otthon hagyta, szóval a taxi kilőve másképp pedig fogalma sincs merre is kellene mennie. - Esetleg indulhatnánk? Már ha nem akarsz maradni persze.
- Ahogy Neked jó. -intett kezével, mire az egyik pincér elindult feléjük. Lisa tiltakozni szeretett volna, de értelmetlennek tűnt. Marcus felállt, és elvette Elisabeth dzsekijét, hogy segítsen neki, mielőtt sajátját magára húzza. A kocsihoz érve előzékenyen kinyitotta az anyósülés ajtaját, ám Elis megtorpant. Valami furcsa, megmagyarázhatatlan érzés arra késztette nézzen körbe, de azt nem tudta milyen céllal, vagy kit kellene látnia, de mégis eleget tett a belső kényszernek. Váll vonva hagyott fel a kereséssel, mindenki ismeretlennek tűnt, vagyis semmi oka bámulni őket. Beült, és Marcus becsukta az ajtót, majd mellette termett és már fel is bőgött a motor. Lisa még egy utolsó pillantást vetett az utcára mielőtt a férfi a gázra lépett volna, és el nem tűnnek az éjszakában. Pedig volt ott valaki, aki egyenesen őt figyelte. A sarkon álldogált, a lámpa fényétől távolabb az árnyékban, és a távolodó autót nézte. Hosszú, fekete kabát és kalap volt az álcája, jobb kezében egy kézzel faragott sétapálca, ezüst markolata emberi koponyát ábrázolt. Az idegen arca sápadtabb volt, mint a hó és hosszú éjsötét haja szinte egybe olvadt öltözékével. Az egész lénye visszataszítónak, és hátborzongatónak hatott. És, hogy milyen volt az arckifejezése? A komor, egyhangú titokzatosság helyett szájának végei apró mosolyra húzták keskeny ajkait. Tudta mi fog ma történni, már előre látta az egészet, és még ha érzelem kifejezésre nem is képes, de az emberek valahogy így érezhetik az elégedettséget.

- Mi történt itt? -lépett a fékre Marcus. Az utcán előttük emberek sokasága gyülekezett, egyre többen és többen érkeztek. Tűzoltóautó, mentő és két rendőrautó parkolt az úttesten, sárga szalaggal zárták körbe az épület bejáratát a lehető legnagyobb ívben.- Ó te jó ég! -nézett fel a tömbház oldalán. Az első emelet nyitott ablakain át füst szállt, akárcsak a második illetve harmadik szinteken.
- Ez nem lehet igaz! -kiáltotta Elis rémülten, mielőtt kiugrott a kocsiból. Egyenesen a bejárat felé sietett, átmászott a jelzőszalagon és kikerült pár feltartóztatni készülő rendőrt.
- Hé, oda nem mehet be! -kiáltották többen is míg végül egy kar ölelte körül, aztán elemelve a talajtól elindult vele visszafelé. Kapálózott, ahogy csak tudott, közben azt hajtogatta, hogy itt lakik, de úgy tűnt mondanivalója süket fülekre talált.
- Innen átveszem. -hirtelen egy másik kar nyúlt érte és elvette.- Nyugodj meg Elisabeth. Mindjárt kiderítjük mi történt, csak állj meg, és ne rohanj ajtóstul be.
- Miért? -vágta rá dacosan.
- Először is, mert úgysem jutnál el még az ajtóig sem. Másodszor pedig, mert veszélyes és ha más nem, én állnék eléd, hogy megvédjelek.- enyhített a szorításon, de mindenre felkészülve karolta át a nő derekát, aki bár ellenkezett, már mégsem volt akkora tűz az ellenállásában, mint az elején. Így Marcusnak lehetősége akadt az egyik civiltől érdeklődni a történtek felöl, aki volt olyan készséges és elmesélte, hogy tűz ütött ki először az első majd a második szinten, s a lakások többsége menthetetlenül elégett a lángokban, de halottakról nincs hír.
- Minden cuccomnak vége. Mihez fogok kezdeni? -nekidőlt az autó oldalának, hagyta, hogy könnyei szabadon távozhassanak. Elővette a mobilját amiben David számát kereste. Tudnia kell, hogy leégett a lakás. Keze annyira remegett, hogy csak nehézkesen sikerült a fülénél tartania a telefont. Marcus elvette tőle, s szabad kezével megfogta Elisét, hogy ezzel is próbálja nyugtatni. Mint kiderült David már tudott az eseményekről, alig pár perc múlva mellettük termett. Lisa amint észrevette odarohant hozzá és átölelte.
- Ez is az én hibám. -zokogta.- Miattam történt, ahogy minden rossz, amióta csak beléptem abba az átkozott kápolnába.
- Dehogy a te hibád. Ne legyél bolond Elisabeth, baleset volt az egész semmi több.- lágyan simogatta a hátát, miközben Marcus felé lépdeltek.
- Megtudtál valamit?- kérdezte amint odaértek.
- Semmi újat. Valószínűleg valahol nálunk volt a tűzfészek, legalábbis ezt feltételezik.- számolt be tömören a hallottakról. Eközben Lisa felemelte könnytől ázott arcát, és a bejárati ajtót nézte. Aztán tekintete az egyenruhában rohangáló emberekre tévedt. A következő pillanatban rémülten markolt bele Dave pulóverébe. Egy talpig feketébe öltözött alakra lett figyelmes a mentőautó mellett, aki őt nézte s kalapjáért nyúlt, megemelte majd visszatette fejére.
- Itt van. -suttogta és hátrébb lépett.
- Hol? -nézett körbe Dave, de nem tudta kit kellene keresnie hiszen még sohasem látta.
- Menjünk innen David, kérlek menjünk. -ismét remegés lett úrrá rajta, lábai futni szerettek volna, de mégis olyan gyengék voltak, alig tudták megtartani gyönge testét.
- Megígértem Joshnak, hogy visszamegyek a kórházba. A felesége rosszul lett, megkért legyek mellette. Viszont nem hagyhatlak magadra, de aludnod kell ez már így is túl sok Neked.- gondolkodott hangosan.
- Majd én vigyázok rá. Te menj csak vissza, én pedig hazaviszem Lisát.- ajánlotta fel Marcus aki bár kissé értetlenül hallgatta az előbbi jelenetet mégis kész volt segíteni.
- Nem akarok gondot okozni. -nézett rá Elis.
- Akkor szállj be és menjünk.- nyitotta ki az ajtót. A nő bizonytalan pillantást vetett a járműre aztán Davidre is aki csak bólintott és elengedte.
- Reggel felhívlak és megbeszéljük mi lesz, rendben?
- Oké. -beült az anyósülésre és intett mielőtt becsukódott volna az ajtó.
"Kérlek, vigyázz magadra David, mert ha Téged is elveszítelek, abba belehalok. Túl sok minden játszik össze ellenünk, félek, ezekkel mi sem szállhatunk szembe és végül eltipornak...."

<<< vissza