TIZENHAT

     Az elkövetkezendő napok kínszenvedésként szakadtak a fiatal nő vállaira. Nem csupán a láz égette testét, az érzelmeinek heves lángjai mardosták a lelkét, s a szíve akár a parázs majd szétrobbant börtönében. Az egyetlen dolog ami kicsit enyhíthette a fájdalmait, hogy nem kellett emberek közé mennie, egyedül lehetett a szörnyű rémálommal amit mások életnek neveznek pedig azt sem tudják mi rejtőzik az unalmas hétköznapok sötétéjében, a megfelelő pillanatra várva és áldozatra lesve gonosz terveikhez.
    David egy kisebb regényt hagyott az íróasztalon, tele aggódó szavakkal és parancsokkal melyek szerint eszébe se jusson kilépni a lakásból, na nem mintha ez egyáltalán megfordult volna  fejében. A tegnap előtt történtek óta a kapcsolatuk erősen megromlott, a férfi szinte alig volt otthon, ha mégis akkor is igyekezett elkerülni Elist és ez csak rátett a nő szörnyű állapotára. Ő volt a hibás, ez vitathatatlan, de a megoldás egyenlőre távol maradt és amíg ez a helyzet áll fent kettejük közt addig esélye sincs rá, hogy a segítségét kérje, pedig arra most nagyobb szüksége lenne, mint bármikor.
    Tehetetlenségében egész nap rótta a köröket a lakásban, a kijárat zárva volt, a kulcsa eltűnt, ezért a levegőt maximum az ablakon át engedhette be a szobába. Étvágya nem volt, hiába sok finomabbnál finomabb étel, egy falat sem ment le torkán ami a folytonos köhögéstől egészen kiszáradt. Két napja volt bezárva és kezdett beleőrülni a hófehér falak látványába. Az álomvilágba menekült, de ott is nyugtalanság gyötörte. Folyton egy alak jelent meg, akire még tudat alatt is őrjítően vágyott. Sóvárgott a férfi után, a zöld szempár hiánya, a bőrének melegsége és ajkai hívogató ráncocskái a képzeletét is behálózták, szeme előtt is csak Ő lebegett bármerre nézett.
- Marcus. -lehelte a párnába. Annyira akarta, hogy mellette legyen, bármit megadott volna érte.- Bárcsak itt lennél...- sóhajtva fúrta bele még jobban arcát a puha tollak tengerébe.
    Kintről beszűrődő mocorgásra ébredt. Felült és a falon lógó órára nézett.
"Két órát aludtam, ez új rekord." -elhúzta a száját a gondolatra. Pólójának alját gyűrögetve, ajkába harapva lépett ki az előszobába. Kakaó illata terjengett a levegőben amitől gyomra azonnali reakcióba lépett és először csak halkan, de felkordult. Határozottság lett úrrá rajta, itt az ideje beszélni a dolgokról, nem bír tovább így élni.
- David, ami a múltkor történt, én nagyon...
A meglepettségtől hátrébb ugrott. A konyhához érve nem Dave alakját pillantotta meg hanem egy nála valamivel magasabb, szélesebb vállú, világosabb hajú férfiét aki felé fordult kezében egy bögrével melynek tartalma erőteljesen gőzölgött.
- Öhm... Szia. -köszönt zavartan és letette a pultra a bögrét.
- Szia... mármint, Jó napot, estét... -felelte hasonló gondokkal küszködve.- Bocsánat.
- Semmi gond.
- Mi.. mit keres itt? -tette fel a kérdést.
- David kért meg, hogy nézzek be hozzád. -megköszörülte a torkát és igyekezett minél összefüggőbben beszélni.
- Értem. -motyogta. Hirtelen a megilletődöttsége boldogsággá csapott át, és szíve szerint Marcus nyakába ugrott volna, de ha nehezen is, türtőztette magát.
- Hogy érzed magad?
- Egész jól, köszönöm. -fejében ismét gondolatok százai kavarodtak fel. A kocsiban elhangzott őszinte szavak ismét felcsendültek a fülében és bűntudat fogta el amiért akkor csak úgy otthagyta. Most elmondhatná neki ő is ugyanezt érzi, egy percig sem képes kiverni a fejéből, de mégis hallgatott. Az asztalhoz hátrált, kihúzta a széket és leült.
- Gondoltam ez most jól esne. -tette le elé a bögrét azután leült mellé és figyelte Elis minden rezdülését.
- Nem akarom elvenni, nyugodtan igya csak meg.- tolta elé.
- Dehogy veszed el, mondom, hogy neked készítettem. -lökte vissza finoman a nőnek.
- Azt se tudta, hogy ébren vagyok, egyértelműen magának csinálta. -tolta ismét vissza.
- Mérges leszek ha nem fogadod el.- ismét Elis elé került a bögre.
- Az majd elmúlik. -az egész ügy már nem is annyira a forró csoki körül forgott, mint az egymás közt zajló herrgellésről.
- Ne akard megtudni milyen ha ideges vagyok. -szerencsétlen bögrét úgy rángatták, mint a játék mackót az óvodában.
- Ideges ember nincs, csak bolond. -vágott vissza.
- Te ezt direkt csinálod? - egyenesen Elisabeth szemébe nézett aki állta a tekintetét.
- Mért, maga nem?- piszkálta tovább.
- Mondtam már, hogy utálom ha magáznak?
- Azt hittem elvárja a tiszteletet.
- Mások várják el tőlem.
- Szóval nem csípi ha magázzák? -gonosz mosoly jelent meg az arcán.
- Most mondtam, hogy utálom.
- Ebben az esetben: köszönöm, hogy beugrott hozzám, de amint látja tökéletesen vagyok és biztos, hogy Magának is van jobb dolga, mint, engem bámulni.
- És ha ennél jobb nem létezik? - elengedte füle mellett a "bántó" szavakat.
- Akkor Maga egy elég unalmas ember.
- Így gondolod?
- Csak a tényeket vonom ki az értelmetlen fecsegéséből.
- És a múltkori beszélgetésünket is illogikusnak tartod? - Elis pislogva elfordította a tekintetét és kissé elvörösödve hajtotta le a fejét.
- A...az... - remélte, hogy Marcus mond valamit amire talán több mondanivalója lesz, de a férfi csak hallgatott és várt.- Azt csak úgy mondta. - próbálta lezárni a témát.
- Ezt hiszed? -lepődött meg.
- Miért, nem így van?- játszotta a tudatlan lányt, pedig belül pontosan tudta, hogy mi az igazság.
- Ha így gondolod akkor legyen. -hangjából eltűnt valami, valami ami melegséggel töltötte el Elisabeth szívét. Komoly már-már szomorú hanglejtése bántotta Lisát.
- Már nem tudom mit kéne gondolnom. - szólalt meg halkan.- Fogalmam sincs mi történik, csak azt, hogy amit mondott az sohasem lehet igaz. -megérintette a nyakában lógó medált, ujjai játszadoztak az apró ékszerrel. Sírni szeretett volna, de nem tehette. Azzal elárulná gyengeségét, s féltve őrzött érzelmeit.
- Talán jobb ha most megyek. -törte meg a közéjük férkőző csendet majd felállt.
" Ne menj el! Maradj itt velem" -kiáltották könyörögve Elis gondolatai.- Jó éjt. -ajkai azonban csak ennyit szóltak.
- Szép álmokat Elisabeth. -fordult még vissza az ajtóból mielőtt az becsukódott volna. Lisa az asztalra hajtotta a fejét és felsóhajtott.
"Másodszorra sétálsz ki az életemből. Vajon mikor lesz az amikor itt maradsz?" -alig megemelve fejét az ajtóra nézett.- "Még visszajöhet..." -gondolta reménykedve, bár tudta, hogy az este hátralevő részét nélküle fogja tölteni...

<<< vissza