TIZENÖT

Elis a parkolóba bicegett és meglepődve vette észre, hogy a kocsijuk eltűnt.
" Hát persze!" -jutott az eszébe.- "A fenébe!" -teljesen kiment a fejéből, hogy David előbb elment ma, mert valamit el kellett intéznie. Zsebébe nyúlt és kihúzott egy papírt amire a két busz számát írta fel amivel hazajut. Magában szitkozódva indult el a buszmegálló felé ami az iskolától csak egy saroknyira volt, de az esésétől még mindig pocsékul érezte magát, a térde pedig iszonyatosan sajgott. Óráknak tűnt mire egyáltalán az úthoz ért, és a mai nap koronája képpen végignézhette, ahogy a megfelelő busz az orra előtt hajt tovább, nélküle. Mérgében legszívesebben a falba vágott volna, de anélkül is volt elég baja, ez a legkevésbé sem hiányzott. A menetrend táblájára pillantott és elfojtott egy szép nagy adag káromkodást. Sikerült a legritkább járatot kifognia, a következő majdnem másfél óra múlva érkezik. Pad híján az oszlopnak dőlt és igyekezett jobb lábát minél kényelmesebben elhelyezni. Sírhatnékja volt,  erősen koncentrálnia kellett, hogy könnyei bent maradjanak és ne árulják el mennyire rosszul érzi magát mind testileg, mind lelkileg. Több irányba tartó jármű is megállt míg várakozott, s a legtöbb öt percenként ismétlődött, kivéve a hatost ami az egyetlen ritka járat volt. Hirtelen egy szürke BMW Cabrio állt meg közvetlenül előtte, melynek barna hajú sofőrje meglepetten nézett az ácsorgó nőre. A smaragd zöld szempárt sötétszínű napszemüveg takarta, ami arcának egy részét is elrejtette, de még így is észbontóan festett.
- Szállj be és elviszlek, nem álldogálhatsz így itt. -kinyitotta az anyósülés ajtaját. Elisben ismét vad érzések lobbantak lángra, a fájdalmai is megszűntek mikor kisebb hezitálás után beült mellé és megérezte a férfi arcszeszének illatát. Szerette volna megérinteni, hallgatni szívének dobbanásait, de tudta, hogy ez lehetetlen.
- Köszönöm. -mondta halkan és lehajtotta a fejét.
- Igazán nincs mit. -mosolyodott el és a nőre pillantott. - Szóval merre is megyünk?
- Öö... Királynő útja azt hiszem. -gondolkodott. Szégyellte, hogy még a saját otthonának címét sem tudja pedig nem egy napja költöztek ide.
- Az nem itt van. -jegyezte meg a távolságra célozva. Kínos csend telepedett rájuk, egyikük sem tudta mit mondjon, mert amit szívük súgott azt még érezniük sem lett volna szabad nemhogy szavakba önteni. Elis ujjaival térdén dobolt, tekintetét előre szegezte, már amikor épp nem Marcusra figyelt aki érezte magán a nő pillantását és ettől kezdett zavarba jönni. Ha azonban felé fordult csak az arcát látta, mintha csak képzelődne a rá szegeződött szempárról. Kint eközben felhők gyülekeztek, az eső lába egyre lejjebb lógót míg cseppenként esni nem kezdett. Pár perc múlva már szakadt, az egybefüggő vízrétegtől a látás és tájékozódás az ablaktörlő állandó használatával is nehéznek tűnt. Nem sokkal előttük hangos fékcsikorgás majd óriási robaj hallatszott. Marcus a fékre taposott, mint az előtte lévő autós is.
- Mi a fene...? -lehúzta az ablakot és kihajol, hogy jobban lásson. Mikor visszahúzta Elis akaratlanul is elnevette magát. Haja lelapult és csöpögött belőle a víz egyenesen az ingjére amelyen egyre növekvő foltot képezett. Megrázta a fejét mire a csapadék egy része Elisabethre kerül.
- Igazán köszönöm. -morogta mielőtt újra felkacagott. A férfi felé nyúlt és összekócolta barnás tincseit.
- Hé! - kiáltotta. - Hát szabad ilyet?! -megfogta a csuklóját mire a nő szabadulni próbált, s így kisebb harc kerekedett.- Jó, feladom. -lengetette meg a képzeletbeli fehér zászlót pár perces csatájuk lezárása képp.
- Ilyen könnyen feladod? -incselkedett.
- Gondoltam adok neked egy kis menekülési esélyt. - vigyordott el, amitől Elis szíve nagyot dobbant.
- Arra neked van szükséged.
- Úgy véled? -provokálta tovább mire Lisa felemelte a kezét készen az újabb küzdelemre. Marcus azonban megelőzte és még mielőtt lesújthatott volna megragadta a karját és ezzel a lendülettel közelebb húzta magához. Ujjai végigtáncoltak a nő oldalán amitől az hátravetette a fejét és ismét nevetni kezdett.
- Hagy abba, kérlek! -könyörgött. Amikor a férfi keze megkegyelmezve állapodott meg a derekán előre billentette a fejét és a zöld szempár mintha csak kereste volna egyenesen összetalálkozott a tekintetével. A józan ész alul maradt a vágy acél ereje mellett, az arcuk szinte összeért, mindkettejük szíve a torkában dobogott és úgy kapkodtak a levegő után mintha több kilométeren át futottak volna. Milliméterek választották el ajkaikat, de úgy tűnt ez is megszűnni készül.
" Gondolkozz Elisabeth! Nem érintheted meg! Bele is halhat a csókodba! Ne tedd!" -kiáltotta az elméjének vékony hangocskája. Rémülten ugrott hátra az ajtóhoz. Nagyra tágult szemekkel, és zihálva meredt Marcusra aki hasonlóan zavart állapotban volt.
- É..én... sajnálom. -dadogta.
- Nincs mit sajnálni. - nyelt egy nagyot. Majdnem megölte az a férfit akire talán kis kora óta vágyott amikor még képes volt hinni a mesékben és a boldog végzetben. De rá kellett döbbennie: az élet korántsem olyan, mint a gyermekkori könyveiben. Itt nem jön el a herceg fehér lovon, és nincsen kacsalábon forgó palota, ahogy a hercegnők és a "Happy End" is az álmodozók képzeletének szüleményei.
    A kocsisor közben lassan vánszorogni kezdett, a két autó ami a fennakadást okozta az út szélén állt, az egyiknek a lámpája tört be, a másiknál az ajtó horpadt be, de nagyobb károk nem keletkeztek. Szerencséjükre hamarosan olyan utcára tévedtek ahol alig volt mozgás, így gyorsabban haladtak.
- Mit is mondtál hány szám?
- Az a nagy épület ott. -mutatott előre. Marcus leparkolt elé, arcvonásain már nyomai sem látszottak az előbbi jókedvnek, komolyan és érzelemtől mentesen nézett fel az épületre.
- Nos, még egyszer köszönöm. -mondta Elis és kinyitotta az ajtót.
- Várj! -szólalt meg hirtelen. A nő zavartan fordult felé.- Ez így nem mehet tovább! Megbolondulok, szinte beleőrülök abba mikor meglátlak, meghallom a hangod vagy mikor máson sem jár az eszem, csak rajtad. Nem tudok aludni, sőt már levegőt venni sem, anélkül, hogy az arcod ne villanna be akár egy régi felvétel. -fakadt ki.- Megőrjítesz amióta csak megláttalak akkor este! - Lisa csak tátogott akár egy hal. Kereste a megfelelő szavakat, akik voltak olyan piszkok és elbújtak ahelyett, hogy kimondhatta volna őket. Mint egy gép, nyúlt ismét az ajtó után és kiszállt. Ledöbbentette a férfi kitörése, de emellett minden egyes sejtje örömtáncot járt testében hiszen már tudja mit érez Marcus és ez elfeledtette vele minden baját ami csak a szívét nyomta eddig. Hátra sem nézve intett neki és robotszerűen lépdelt a bejárat felé. Amikor beért lakásának ajtaján leroskadt az első székre és sírni kezdett. Öröm és fájdalom könnyei egyszerre záporoztak ki szeméből. Fejét az asztalra hajtotta és csak zokogott. Egy pillanattal később dühösen rohant be a fürdőszobába és a kézmosóra támaszkodva a tükörhöz hajolt.
- Ezt nevezed Te életnek?! Miért?! Mond meg mivel érdemeltem ki, hogy szenvednem kelljen?! - kiáltotta mérgesen. Kinyitotta a tükör mögötti szekrényt és kivette belőle David egyik borotvájának pengéjét.- A rohadt játékodnak ezennel vége! Nem hagyom meg neked azt az élvezetet, hogy végignézd, ahogy élő roncs lesz belőlem! -felemelte a csuklóját és a pengét teljes erejéből hozzá nyomta. Az éles tárgy vonalában vörös gömböcskék bújtak elő, egyre többen és többen.
- Mit művelsz?! - hallotta meg David hangját. Aztán a férfi megragadta a pengés kezét és kifeszítette ujjai közül.
- Hagyj! - üvöltötte, kiszakította magát a szorításból és kirohant a gangra, onnan pedig a lépcső felé és a szakadó esővel nem is törődve a belső kerti padra kuporodott le. Felhúzott lábaira hajtotta fejét és újra sírni kezdett. "Megőrjítesz amióta csak megláttalak..." -viszhangoztak fejében Marcus szavai. - "Megőrjítesz... Megőrjítesz..." - felemelte fejét és az ég felé sikított teljes erejéből.
- Gyere be, mert megfázol. -hajolt fölé Dave és finoman megfogta, karjába vette azután visszavitte a lakásba és finoman az ágyra tette. Törölközőket hozott a fürdőből és levette a nő ázott ruháit. Elis nem tiltakozott, mint egy rongybaba tűrte amit csinált vele, cseppet sem érdekelte a sorsa, azon már rég túl volt, hogy ilyesmi miatt aggódjon. Fázott, rázta a hideg még a több réteg takaró alatt is amit David ráterített. Éjjel a láza is felszökött, csúnyán elbánt vele a kinti ítéletidő, de az is rontott a helyzetén, hogy legbelül a saját vihara tombolt, ami már most látszott, hogy súlyos, maradandó károkat fog okozni, ha egyáltalán eltűnne valaha a sötét felhők...

<<< vissza