|
Megérint a halál, 12. fejezet
TIZENKETTŐ
Két nap perceknek tűnő gyorsasággal rohant el, s mire Elisabeth feleszmélt már hétfő reggelre virradt. Izgatottan, tele feszültséggel és szűnni nem akaró aggodalmakkal ült a reggeliző asztalnál. Hiába korgott a gyomra szinte megállás nélkül, egy falat sem ment le a torkán. Ivott pár korty narancslét és ismét fel-le sétálgatott ezzel David maradék türelmét is elvéve.
- Nyugodj már meg, legalább egy percre!- kérte.- Mi van veled?
- Jaj David, ez egyáltalán nem jó ötlet. Sőt, szörnyű! Talán mégsem kéne, mert mi lesz ha...
- Ne vészmadárkodj!- intette le.- Minden a legnagyobb rendben lesz, hidd el.
- Persze. Te könnyen beszélsz. Egész nap arra mész amerre dolgod van, tök egyedül vagy és nem kell idétlen kesztyűben feszítened amit ha meglátnak tuti rákérdeznek miért hordom és akkor mit válaszolok? Azt csak nem közölhetem velük, hogy ha leveszem és véletlen hozzájuk érek ott nyiffannak ki! -ajkába harapott és megtorpant.- Had maradjak itthon. -nyávogta.- Ígérem hasznossá teszem magam és....és kitakarítok!- emelte magasba a keze ügyébe eső seprűt.- Minden csillogni-villogni fog!
- Fárasztó vagy. A válaszom továbbra is határozott nem! -az utolsó szót jobban kihangsúlyozta. Elis morogva, durcásan ület le a székére, karját összefonta mellkasán, arcát úgy felfújta akár egy hörcsög. Dave a látványtól majdnem elnevette magát, de sikerült megállnia és csak egy halvány mosollyal nyugtázta a jelenetet. "Mire vállalkoztam, édes Istenem!"- sóhajtott.
A kocsi tényleg elég érdekesen festett, kopott volt és rozzant.
"Micsoda bemutatkozás! Ismerjétek meg a lányt aki egy régi Ford tragaccsal érkezik."- gondolta Elis miközben hosszas próbálkozás után sikeresen kinyitotta az ajtót és bemászott az anyósülésre.
- Mi ez a szag? -undorodva fogta be az orrát. Olyan szag terjengett a levegőben mintha legalább három hónapos pizza heverne az ülés alatt amihez egy adag döglött hal társul.
- Majd kiszellőzik és nem is érzed. -áthajolt a nő előtt és letekerte az ablakot aztán beindította a motort és már indultak is.
- Ha tudnám merre kell menni inkább gyalog mennék. Utálom, hogy ennyire szükségem van rád! -kihajolt az ablakon és mélyeket szippantott a friss reggeli levegőből.- Kezdem úgy érezni magam, mint egy óvodás akire a bátyja vigyáz, nehogy valami baja essen a nagyvárosban.
- Hamar hozzászoksz a városhoz és utána arra mehetsz amerre akarsz. Nekem egyáltalán nem teher, hogy melletted kell lennem, élvezem ha hülyeségeket csinálsz.
- Fogd be! -bökte oldalba.
- Jól van na, hé! -nevetett.
- Milyen messze van? -váltott témát. A huzat tényleg elviselhetőbbé tette a bűzt, amit magában elhatározta, hogy még ma megszűnteti.
- A központtól nem messze, mindjárt odaérünk.
- Remek. -a gyomrában a kis gombóc legalább háromszorosára nőtt és elindult felfelé, hogy a torkában álljon meg. Egyre idegesebb lett, minél közelebb értek az iskolához.
- Itt volnánk. -fordult be az utolsó sarkon.- Mit szólsz?- keresett egy közeli helyet ahol leparkolhat.
- Ez hatalmas. -nagyot nyelt.- Ijesztő.
- Ne butáskodj, mi félelmetes van egy iskolában? A tanárokon kívül persze, azoktól engem is kiráz a hideg. Na gyere! -kipattant az autóból és megkerülte, hogy segítsen Elisnek aki még mindig azon vacillált biztos ezt akarja-e. Végül kimászott és bátortalan lépésekkel, David támogatásával az oldalán elindult a kétemeletes, hófehér épület felé melyet fák és kisebb bokrok öleltek körül. Pár fokos lépcső vezetett a bejárathoz mely mögött hosszú folyosók keresztezték egymást.
- Jó reggelt! -köszönt David mikor átlépték a küszöböt. A bejárat mellett közvetlenül a porta kapott helyet ahonnan kíváncsi tekintetű idős hölgy bukkant fel.- David Parker vagyok, a leendő karbantartó.
- Ó, örvendek Mr. Parker.- a férfi felé nyújtotta a kezét, a portás hölgy pedig illedelmesen rázta meg azt.- Az Igazgató úr még nincs bent, de bármelyik pillanatban megérkezhet. -kérdőn fürkészte a zavarban lévő Elist aki nem is tudta mit mondjon, az idegesség minden illemet kivert a fejéből.
- Oh igen, elnézést. Elisabeth McFiled, az új harmadéves diák.- mutatta be Dave.
- Üdv! -intett zavart mosollyal.
- Igen, említették, hogy új diák érkezik. Érdekes, hogy a tanév vége előtt pár hónappal iskolát váltott.
- Tudja, nemrég költöztünk ide, sürgős volt, nem halaszthattuk el.- mondta David. A hölgy tekintete cikázott a két jövevény közt, azon tanakodhatott miféle kapcsolat lehet közöttük, ebből lesz az igazi pletyka.
- Értem. Nos, Miss McFiled a titkárságot az első emelten találja, a lépcsővel majdnem szemben a sarokban, de ki is van írva . Ott felveszik az adatait és elintézik a szükséges papírokat. Nincs értelme várakozni, hiszen hamarosan kezdőnek az első órák, és nem lenne túl jó ha lemaradna.
Elis bizonytalan pillantást váltott Daviddel. Nem szívesen megy el mellőle egy vadidegen helyen. A férfi megnyugtató molya azonban eldöntötte a tényt, magának kell felfedeznie a hely rejtelmeit.
- Rendben, köszönöm. -motyogta.
- Később találkozunk.- búcsúzott el Dave. Elis integetett és megfordult. Az aula beszélgetésektől, telefonokból szóló zenékkel volt hangos. A diákok egyes csoportjai itt mulatták a szünetből maradt időt. Jobb kéz felé, bent a sarokban a büfé kis helyisége látszott, mellette egy tanterem helyezkedett el. Elisabeth egyenesen előre a lépcső felé sétált, fejét lehajtotta hátha így elkerülheti a figyelmet. Komótosan, lassan haladt felfelé, miért is sietett volna? A helyes ajtót viszont hamar megtalálta. Halkan bekopogott, hátha nem hallják meg, de szerencsétlenségére a titkárnő épp az ajtó melletti szekrényben pakolászott.
- Öhm... üdv, elnézést. -nyitott be.
- Semmi gond, fáradj beljebb. Miben segíthetek?
"Mégsem olyan emberevő oroszlán." -gondolta Elis mikor a titkárnő kedves mosollyal várta, hogy kibökje végre miért jött.
- Elisabeth McFiled vagyok az...
- Te vagy az új diák, igen. - a pultja mögé lépett és a papírok között kezdett válogatni.- Itt van nálad minden papírod az előző iskoládból?
- Öhm.. igen, persze. -levette válláról a táskáját és kicipzárazta. Kivett belőle egy kékes átlátszó mappát és a nő felé nyújtotta.
- Köszönöm. - elvette és leült az asztalához. Meglepő milyen ügyesen dolgozott, kezei ide-oda ugráltak a papírok és a számítógép között.
Tíz perc múlva az új órarendjével kezében álldogált a folyosón ahol közben egyre több diák nyüzsgött. A papírjára pillantott:
"Első óra testnevelés. Szuper." -húzta el a száját. Szerencsére az előbb a titkárnő útbaigazította a főbb pontokról, ezért azt is tudta, hogy a tornaterem a földszinten van a lépcső melletti folyosó vezet felé. Hasonló tempóban sétált lefelé, mint nem sokkal ezelőtt az ellenkező irányba. A terem előtt kisebb csapat várakozott, talán tanácstalan arckifejezése árulta el, hogy ez az első napja, mert amikor a közelükbe ért egy lány egyből megszólította.
- Te vagy az új osztálytársunk? -kérdezett rá egyből, mintha Elis arcára lenne írva, hogy új diák.
- Ha ti vagytok a harmadikosok akkor igen. -felelte halkan.
- Azok vagyunk. Kate Johnston vagyok.- mosolyogott rá kedvesen a lány.
- Elisabeth McFiled.- mutatkozott be. Eközben egyre többen gyűltek köréjük, amitől ismét félelem kerítette hatalmába.
- Köszöntünk az osztályban. -jelent meg egy másik lány, közvetlenül társa mellé furakodva. Alacsonyabb volt, mint Elis, barna hajában szőke melírcsíkokkal felkötve copfban hordta, pont úgy, mint a másik.- Itt bármi előfordulhat, ne lepődj meg semmin. Egyébként én Anne vagyok.
- Szia. - zavarában, csak mosolyra hasonlító grimaszra futotta. A falon közben megszólalt a csengő, becsengettek. Elis bár még mindig tartott a mai nap eseményeitől, mégis úgy érezte kellemesen csalódott. Azt hitte a világ vége jön el, helyette egész jól alakulnak a dolgai, már annyira nem is feszült, mint reggel a lakásban várakozva.
- Jön. -fékezett le mellettük egy szemüveges srác aki Elist észrevéve meglepetten pislogott rá.
- Igen Patrick, ő az új osztálytársunk Elisabeth. -mutatta be Anne.
Hirtelen mindenki a folyosó másik vége felé fordult. Elis követte a tekintetüket és először nem is látta miről van szó. Aztán megjelent és a nő fejébe úgy hasított bele a felismerés, mint fejsze az aprítani való fába. Egyből felismerte, az az arc elfelejthetetlen volt számára. A falnak kellett támaszkodnia különben elesett volna úgy megszédült. Ez hihetetlen, csodálatos és egyszerre borzasztó is! A férfi akivel péntek éjjel találkozott.... nem, lehetetlen!
<<< vissza
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
