Megérint a halál, 11. fejezet
TIZENEGY
Estére beborult és még esett is, de ez sem szeghette kedvüket. Nekivágtak a péntek éjszakának és az időeltolódás miatt felpörögve, tele tettvággyal járták sorra a mozgalmasabb utcákat. Dave látszólag jobban élvezte a kiruccanást, mint barátnője, aki aggódva pillantott a járókelőkre akik mellett elhaladtak. Késő délután Elis új ötlettel csillogtatta meg tudását, a szinte már hozzá nőtt kesztyű és egy olló segítségével modernizálta a kiegészítőt. Csuklóján és ujjai végén meghagyta a teljes anyagot, a többi részén szabályos lyukakat vágott. Így a keze sem fülledt bele a vastag anyagba és az Edinburgh-i lakosság életét is megóvta az esetleges végzetes balesetektől. Persze a félsz így is benne motoszkált, azt lehetetlen ennyivel elűzni.
A legszimpatikusabbnak ítélt helyszín egy igazi kisvárosi kocsma volt, füstös, alkoholszagú, de pont arra hasonlított ahová New Hamptonban is gyakran betértek.
- Mit kérsz?- kérdezte Dave mikor nagyjából hozzászoktak az erős dohányszaghoz ami tömény pia szagával keveredett.
- Nem tudom. Te?- bizonytalanul pillantott körbe a szép számmal jelen lévő vendégekre.
- Egy sör most bitang jól esne.
- Akkor csatlakozom hozzád.- kényszerített nyugodt mosolyt az arcára.
- Rendben. Keress helyet, máris jövök. -ezzel a pult felé sétált. Elis kicsit töprengett merre is induljon el, bégül a kevésbé nyüzsgő, valamivel kihaltabb részt választotta. Szerencséjére leghátul akadt egy szabad asztal, egyből birtokba is vette. Ismét körbe nézett, és legalább egy tucat férfi szempárral találta szemben magát, igazán bizalomgerjesztő.
- Itt is vagyok.- tette le a két üveget az asztalra.- Történt valami érdekes.
- Azon kívül, hogy mindenki minket bámul? Semmi.- elvette az egyik üveget és meghúzta a tartalmát.
- Elmenjünk?
- Dehogy. Hozzá szokom hamar, ne félts. -nyugtatta meg és ismét szájához emelte.
A békés csevegéssel és a két kocsma hasonlóságainak elemzésével szinte repült az idő. Elisabeth is kezdett felengedni, már figyelmen kívül tudta hagyni a fürkésző tekinteteket.
- Eszembe jutott valami amíg aludtál.- mondta a férfi miután lenyelte az utolsó korty sörét.
- Micsoda? - kérdezte kíváncsian.
- Nem szeretném ha dolgoznál. -Elis zavartan pillantott rá.- Miért nem folytatod inkább a sulit? Úgyis ezt szeretted volna.
- Mi? Hogy kerülnék én egy rakás tizenéves közé?
- Úgy beszélsz, mint egy negyven éves nő. Alig lépted túl az ő korukat, simán be tudnál illeszkedni.
- Hahó, nézd mim van! -emelte magasba kezét.- Így nem megyek emberek közé csak ha nagyon muszáj.
- Akkor ez épp most jött el. Ugyanis nagynéném kapcsolatai révén sikerült munkát szereznem a helyi középiskolában és így neked is helyet adnak a harmadik évfolyamban.
- Mit fogsz te ott csinálni? Nincs is tanári végzettséged.- teljesen meglepte a hír, mindenre fel volt készülve, de erre egyáltalán nem.
- Karbantartó leszek, amolyan gondnok féle meg ilyesmik. Mázlim volt, mert épp most ment nyugdíjba az előző alkalmazottjuk.
- Micsoda szerencse! -csapta össze a két kezét gúnyolódva.- Akkor sem megyek az iskolapadba, maximum levelezőre.
- Sajnálom, de ezt már letárgyaltuk és hétfőn ott kezdünk mindketten. Te az osztályodban én pedig az alagsorban, ugyanis hetek óta szivárog az egyik cső, milyen jó, hogy apám vízszerelő volt, nem?
- Teljesen megbuggyantál, szó sem lehet róla! Egyébként is, hogy jössz Te ahhoz, hogy helyettem dönts?!- hüledezett. Felugrott és az ajtó felé sietett. David a fejét csóválta és zsebébe nyúlt a pénzért, hogy kiegyenlítse a számlát.
„Mire hazaér megnyugszik.”- gondolta. „Mindent másképp fog látni, csak időt kell hagynom neki, ez minden.”- győzködte magát, mert ő sem volt teljesen biztos a terv sikerességében.
Elis eközben a hűvös széllel mit sem törődve sietett lakásuk felé ami alig tíz percnyire volt a kocsmától. Hátra nézett, hogy David vajon követi-e vagy feladta és rájött neki van igaza, őrültség az egész. Épp csak visszafordult amikor valami akadály állta útját és egyenesen neki rohant, onnan pedig a földre zuhant.
- Nem tudsz figyelni?! -dörrent rá egy hang a magasból.
- Neked is van szemed, használd! -vágott vissza. Az idegen morgott még valamit és felé nyújtott a kezét.- Fel tudok állni magamtól is. -lökte félre és talpra állt. Leporolta ruháját amely sártól csöpögött. Felnézett a még mindig úttorlaszként ácsorgó alakra és egy pillanatra a lélegzete is elakadt. Smaragdzöld szempár ragyogott vissza rá, ilyen gyönyörű árnyalatot még talán sosem látott. A férfi, mert, hogy az volt hasonlóan vélekedhetett az ő szürkés-kék íriszéről, mert az sem mindennapi, sokan irigylik érte. Mereven néztek egymásra, moccanni sem bírtak, elvesztek egymásban, már talán nem is az utcán jártak, hanem annál sokkal távolabb.
- Elisabeth.- hallotta meg maga mögül a közeledő David hangját. Hevesen pislogni kezdett és elfordította a fejét.
- Marcus, nem jössz? -érkezett egy újabb megszólítás, ezúttal a férfi társaságából. Még egyszer egymásra néztek aztán ki-ki a maga útján ment tovább.
- Mi volt ez? -érte utol Dave.- Vagyis.. ki volt ez a fickó?
- A...az előbb... összeütköztünk. -még mindig kicsit zavaros volt neki a helyzet, de kezdett helyrerázódni.
- Aha. -nyújtotta el a szót. Mást sejtett a háttérben, de ma már túl sok minden volt a rovásán, felesleges egy újabbat a listára írni.
- Ja, és rád még mindig haragszom!- tért vissza a jelenbe. - Úgy kezelsz, mint egy tízévest!
- Mert néha úgy is viselkedsz. Ha egyszer végighallgatnál talán rájönnél, hogy nem rossz szándék vezérelt és meglátnád mire is megy ki az egész.
- Jó, hallgatlak!
- Végre, köszönöm. Szóval, ha én ott fogok dolgozni akkor Te valószínűleg egyedül maradnál otthon, illetve ha munkát keresnél akkor vadidegen helyen. És ki védene meg ha bármi történik? Nem rohangászhatsz oda mindenkihez a történeteddel, mert még bezáratnának.- volt igazság abban amit Dave mondott, és ha Elis hangosan be sem vallotta, magában elgondolkodott a dolgon.
- Rendben.- felelte végül.- De ha nem megy ott hagyhatom.- szabta az első feltételt.
- Megegyeztünk. -nyújtotta a kezét, hogy hivatalossá tegyék. A nő ránézett, amolyan „tudod, hogy ezt nem lehet” nézéssel.- Nyugalom, semmi baj, védve vagyok.- tartotta továbbra is felé jobbját. Elisabeth bátortalanul érintette meg az erős kezet, de mikor látta nincs baj megszorította, ezzel ismét alkut kötött, de ebben az esetben ez sokkal kedvezőbb volt, mint a másik. Mostantól viszont végigizgulhatta az előtte álló hétvégét, hiszen ezer éve nem járt normális iskolában...
<<< vissza
|