|
Megérint a halál, 8. fejezet
NYOLC
Az egész éjszakát éberen töltötte, talán ha fél órácskát aludt, többet képtelen lett volna. Csak forgolódott, dobálta magát a máskor oly’ kényelmes matracon. Egyfolytában a jövő körül forogtak gondolatai, és arról mit is mond Clarienek, miért megy el pont most amikor a legnagyobb szükségük lenne egymásra.
A megfelelő szavakat nehezen találta, mikor másnap délelőtt nővére kórterme előtt állt. Nagyot nyelt és félénken kopogott az ajtón aztán benyitott.
-Ó Elis, de örülök neked!- köszöntötte vidáman amint meglátta húgát a nyíló ajtó mögött. – Illetve örülünk. Nézd csak Micky, ki jött látogatóba!
Elisabeth szemébe könnyek szöktek amikor meglátta a boldog Clariet és a karjában lévő csöppséget. Ezt mind eldobja magától... Hogy tehet ilyet?
-Sziasztok. –szólalt meg halk, rekedtes hangon, ami nem is csoda, hiszen minden erejével a sírás ellen küzdött.
-Ugye milyen gyönyörű?- simogatta meg a gyermek apró kezeit.
-Igen az. –felelte tömören.
- Elis... –nézett rá gyanakvóan.- ... mi van Veled? Akkor szoktál így viselkedni ha valami nagyon rosszban sántikálsz. Kivele!
-Semmi... lényeges. Hagyjuk. –erőltetett mosolyt az arcára és előhúzta zsebéből a lila csomagolásba bújtatott mandulás csokoládét. –Ezt Neked hoztam.- közelebb lépett és letette az ágy melletti kis szekrényre.-Na, és hogy vagytok?
-Nagyon nem tetszel nekem. –méregette, mintha a testtartása bármit is elárulhatna.- De nem erőszak a disznótor, majd kinyomozom.
-Ajj Clarie.- fejezte ki nemtetszését.- Szóval? Mesélj!- odahúzott egy széket és leült mellé.
- Minden rendben van. Már tegnap hajnalban elmúlt a veszély és ma már csak ez... –rángatta meg finoman az infúziós csövet-... láncol ide. Azt mondta az orvos, hogy szerdán akár haza is mehetünk. –mesélte lelkesen.- Remélem nem csináltál nagy felfordulást, mert előre szólok nem takarítok ki.–intette óva, de nem gondolta annyira komolyan, ezt jelezte a kacsintása is.- Szóval minden csillogjon-villogjon, mire hazamegyünk.
-Ebben nem lesz hiba.- húzta el a száját. Egyszerűen képtelen volt megmondani, annyira boldog a nővére, nem ronthatta el.
Kopogtak. Mindketten az ajtó felé néztek ahol egy nővérke ácsorgott.
-Elnézést, csak jöttem ellenőrizni minden rendben van-e.- sétált beljebb és az infúzióval kezdett el babrálni. Dolga végezte után kifelé indult, de mielőtt elhagyta volna a helyiséget még visszafordult.- Hamarosan jön a doktor úr vizitelni, majd amíg végez kérem fáradjon ki.
-Rendben, amúgy is mennem kéne.
-Hova mész? –kérdezte kicsit sértődötten, de mégis kíváncsian Clarie.
-Öhm...- nagy levegőt vett és belekezdett.-... tulajdonképpen azért...is, jöttem be hozzád, mert szerettem volna elbúcsúzni.
-Micsoda? –nézett rá elkerekedett szemekkel.- De hát, miért... hogyan... hova?
- Egy kis időre, pontosan még én sem tudom mennyire, de el kell mennem. Szívesen elmondanék mindent, de nincs rá időm, sajnálom. Egyenlőre legyen elég annyi, hogy mindkettőnknek jobb lesz így. –nővére ledöbbent arckifejezését látva majdnem elsírta magát.- Ígérem, hogy amikor csak tudok telefonálok és amint lehet visszajövök. –felállt és már szinte nyúlt volna Clarie felé, hogy átölelje, de látva a kesztyűt kezein eszébe jutott mire is lenne képes. Ez pedig akár egy hatalmas „Stop” tábla megállította mozdulatait.
-Ne menj el Elis! Most ne! Szükségem van rád!- könyörgött, és könnyei hullani kezdet akár a zápor egy nyári éjszakán.- Kérlek maradj!
-Sajnálom. –törölte le az összegyűlő cseppeket mielőtt azok kiszabadulhattak volna szem börtönükből.- Vigyázz magadra és Mickyre, Clarie.- ujjait szájához emelte és csókot lehet a kesztyűre melyet aztán nővére felé küldött.- Sziasztok. –megfordult és kisétált mielőtt bármit is mondhattak volna még egymásnak. Lehajtotta a fejét és szinte végigszalad a folyosókon, egészen a parkolóig. David a motorháztetőnek dőlve várta, de amint meglátta elé sietett és átölelte. Lágyan simogatta Elis hátát, közben halkan csitítgatta. El sem tudta képzelni mennyire nehéz lehetett ez a nőnek, de amennyire csak tudta igyekezett támogatni és felszárítani a fájdalomtól kicsorduló könnyeket.
A kocsiban halk zene szólt, a reptér felé közeledve, pár kilométernyire tőle még az eső is rákezdett, mintha csak átérezné Elisabeth hangulatát, aki mióta csak elindultak némaságba burkolózott és mereven az üveg túlsó oldalán lévő világot nézte. Dave azon törte a fejét mi bátorítót mondhatna, de egyelőre még semmi használható sem jutott eszébe. Aztán úgy döntött a hegyi beszéd helyett a jövőre vonatkozó tervekkel igyekszik valami beszélgetés félét kezdeményezni.
-A nagynéném felajánlotta az egyik üres lakását Edinburghban. Nem túl nagy, de egyenlőre elég lesz amíg kitaláljuk mihez is kezdünk. Mit gondolsz?
-Edinburgh.... - ismételte.- ... az nagyon messze van
-És pont ez a cél, vagy tévedtem?- pillantott a nőre.- De ha baj, akkor kereshetünk közelebb is, Amerika elég nagy, biztos találunk...
-Nem, jó lesz.- vágott közbe.
- Akkor ezt megbeszéltük.- csapott a kormányra, bár inkább tehetetlenségében, mint örömében.- A gépünk úgy... -karórájára nézett.- háromnegyed óra múlva indul. Minden elvan intézve.
-David...-fordult felé.- ... tényleg el akarsz innen menni, miattam?
-Ha azt kérnéd, a világ másik végére is elmennék Veled. -megfogta Elis kezét és finoman megszorította.
-Köszönöm.- nézett rá hálás szemekkel, mint az elmúlt napokban már annyiszor.
A reptér parkolójában számtalan autó sorakozott még fel. Nem volt könnyű a bejárthoz közel szabad helyet találni, de egy épp távozni készülő autó szabad helyet biztosított nekik.Dave kiszállt a kocsiból és fél pillanat alatt megkerülte, hogy kinyithassa az anyósülés felöli ajtót is.
-Egy pillanat türelmed kérném, máris visszajövök. -ezzel megfordult és elsietett.
Kb öt perc múlva egy magas, szőke hajú férfi társaságában tért vissza. Elis meglepetten nézett hol Davidre hol az idegenre.
-Jhonny Elisabeth, Elisabeth Jhonny.-mutatta be őket egymásnak, aztán a kocsihoz lépett és kipakolta belőle a csomagokat. - Szóval vigyázz rá, mert ha megtudom, hogy egy karcolás is esett rajta...
-...akkor felszeletelsz apró csíkokra és shusit csinálsz belőlem, tudom. -vigyorgott miközben megragadta Elis csomagjait.
-Pontosan.- csapta be végül az ajtót és két pittyenéssel beriasztózta az autót. Megragadta saját két sporttáskáját. -Indulhatunk? -bökött fejével a bejárat felé.
- Csak a hölgy után. -engedte előre.
Elisabeth még sohasem járt a new hampton-i reptéren, ahogy semelyik másikon sem így ez a környezet teljesen új volt számára. Mégsem állt meg nézelődni, csak követte a hátulról érkező utasításokat merre is kell mennie.
A várakozással telt idő, és a mindkettejükben növekvő feszültség csak még nehezebbé tette az amúgy is bonyolult helyzetet. Az előttük álló háromnegyed óra azonban egész hamar eltelt és mire feleszméltek már csak tíz percük maradt. Jhonny, a segítőkész idegen nem sokkal a csomagok feladása után távozott az új kocsijával amit Davidtől kapott „megőrzésre”. A gép utastere tele volt izgatottan fészkelődő turistákkal, köztük sok gyerekkel akik aligha tudtak fél percig is ülve maradni és ugyanez igaz volt már-már fülsüketítő kiabálásukra, sikításukra is. Elis amint lehetett befészkelte magát az ablak mellé és kifelé bámult. Dave jobban látta egy kicsit békén hagyni, lesz még bőven alkalmuk szóváltásra a hosszú út során.
-Kérem kapcsolják be a biztonsági öveiket, hamarosan felszállunk. -mondta be egy kedves női hang. Szinte egyszerre nyúltak érte és csattintották össze. Egymásra pillantottak és futó mosolyt váltottak amolyan „jól vagyok” jelzéssel.
Az út lassan fogyott előlük, az óráknak tűnő percek csak úgy vánszorogtak. Elis bár bevallani nem merte, de ahogy távolodtak New Hamptontól úgy szabadult fel, igaz nem teljesen, de azért jelentős mértékben. A szomorú, fájdalommal megtelt szívét kíváncsiság kezdte eltölteni, hiszen még sosem járt ilyen messze az otthonától, főleg nem ilyen hosszú időre. Az örökre talán túl nagy szónak tűnik, de ide mégis jobban illik. Megpróbálta a dolgok napos oldalát észrevenni és szép lassan kievickélt az árnyékvilágból...
<<< vissza
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
