HÉT

Kiabálásra ébredt. Mereven ült az ágyban és olyan gyorsan vette a levegőt, hogy majd megfulladt. Ijedten vette észre, hogy saját hangja keltette fel és még mindig kiabált, pedig már rég tudatánál volt. Sötétség zárta körül, aztán fény gyúlt tőle nem messze és egy alak sietett oda hozzá.
-Mi történt? –rohant be David.
-Hol vagyok? –kérdezte zavartan Elis.- Hogy kerültem ide? –tapogatózott körbe. Meglepetten vette észre, hogy egy ágyon fekszik, testéhez egy kinyúlt férfi póló tapad.
-Elnyomott az álom. Gondoltam itt kényelmesebb lesz. A ruháid... –zavarában megvakarta a fejét.-... arról inkább ne beszéljünk.
-De ...- akadékoskodott tovább és felemelte a kezét.
-Amint látod kutya bajom, és ez a lényeg, nem? –mosolygott kedvesen és megfogta a nő karját.- Semmi baj. Aludj csak tovább.- megvárta amíg Elisabeth kényelmesen visszafeküdt a puha tollpárnák közé majd visszatért saját szobájába és saját ágyába bújva kémlelte még egy ideig a sötétséget mielőtt ismét lecsukódott a szeme.

-Jó reggelt. –köszönt vidáman a konyhába lépő nőnek.
-Viszont. –elnyúzott arccal ült le a székre és megdörzsölte szemeit, hátha ettől szélesebbre tárulnak, mert a fáradtságtól, és sírástól összeszűkült résen csak homályosan látott valamit a világból.
-Menj, zuhanyozz le. Addig készítek reggelit.
-Nem vagyok éhes, köszönöm. De a zuhany annál inkább rám fér.
Mire visszatért, felfrissülten és éberen már gőzölgő palacsinta illata töltötte be a lakást. Akaratlanul is megkordult a gyomra. Most kezdte el igazán érezni mennyire üres, és sürgősen szüksége van valami táplálékra különben kilyukad.
Épp csak leült az asztalhoz máris egy méretes halom palacsintát toltak az orra elé. Hálásan pillantott fel Davidre mielőtt villáját kezébe vette és neki kezdett volna a pusztításnak.
-Mit szólnál hozzá ha azt mondanám hagyjuk itt New Hamptont? –kérdezte váratlanul két falat közt Dave.
-Azt, hogy megbolondultál.- felelte Elis.- Itt a nővérem, az unokaöcsém akik számítanak rám. És nem utolsó sorban az étteremben is szükség van ránk.
-Elisabeth, ... –tolta el maga elől az üres tányért.-... felelj őszintén. A történtek után Te még képes lennél hazamenni a testvéredhez és a gyerekéhez?
A nő elgondolkodott a szavain. Nem is gondolt bele igazán. David szavai rádöbbentették, hogy nem folytathatja tovább megszokott életét hiába szeretné annyira visszakapni az unalmas hétköznapokat. Veszélybe sodorná a családját és az embereket akik valószínűleg így is ferde szemekkel néznek majd rá azok után, hogy elmebetegként rohangált az utcákon és magára hagyott egy idős hölgyet aki egyik pillanatról a másikra esett össze az érintése által.
-Nem...-felelte végül.-...tényleg nem.
-Akkor? Itt mindenki ismer. Keresünk egy olyan helyet, messze innen ahol senki sem talál majd ránk és új életet kezdhetünk.
-Miattam képes lennél feladni az állásod és egy vadidegen helyre költözni? Ezt nem kérhetem tőled!
-Kérni? Ugyan. Kötelességem melletted állni és segíteni. Hiszen erre valók a barátok, vagy tévedek?
-Emlékszel mennyire fújtunk egymásra az első pár napban? –merengett vissza az oly’ távolinak tűnő múltba.- Ahol csak tudtunk keresztbe tettünk egymásnak. Mindenki rajtunk nevetett és azt találgatták mikor jövünk össze. –az emlékek mosolyra húzták ajakit ami aztán lefelé fordult.- Hiányozni fognak.
-Nekem is. De azért, mert elmegyünk még nem kell megszakítanunk minden kapcsolatot. Ki tudja? Talán egyszer visszajövünk.
-Talán... –húzta el a száját a gondolatra.- David, nagy kérés lenne, hogy hazavigyél?
-Máris menni szeretnél? Rendben, semmi akadálya.- felállt és összeszedte az edényeket.
-Köszönöm.

Egész úton nem szólaltak meg. Teljes csend uralkodott a kocsiban, csak a motor zaja hallatszott.
-Akkor gondold át amit mondtam és ha döntöttél hívj.- szólalt meg mikor Elis kinyitotta az ajtót.
-Rendben.- felelte és sóhajtva pillantott be az üres lakásba.
- Vigyázz magadra Elisabeth.- búcsúzott el.
- Azt hiszem ezt inkább az emberiség többi tagjának kéne mondanod.
- Ők nem számítanak, csak Te.
- Mert én olyan fontos vagyok mi?
- Ebbe most nem szeretnék belekezdeni, majd legközelebb megvitatjuk az önbizalmi kérdéseket. Azt javaslom dőlj le még egy kicsit, látszik rajtad mennyire nem vagy toppon. Én pedig bemegyek az étterembe és beadom a felmondásunk.
-Ilyen biztos vagy a távozásunkban? Még választ sem adtam.
-A szavak semmit sem érnek, a tekinteted mindent elárult. Bízd csak rám. –kacsintott és a lifthez sétált.
-Bolond. - csóválta fejét és becsukta az ajtót.
A nap hátralévő részében egy pillanatra sem mert megállni, minden figyelmét a házimunkára összpontosította ezzel terelte el gondolatait a fájó eseményekről.
Rendet rakott, portalanított, porszívózott és még mosott is, ami ha róla volt szó igazi ritkaságnak számított. Végül könyveit egy kupacba maga elé pakolta és a legfelsőt vette kezébe. Hiába olvasta azonban a történelem huszadik századi rejtelmeit a fejében mégiscsak a történtek rémképei cikáztak.
„Hagyjak itt mindent? Clariet, az unokaöcsém, a barátaim az egész életem? Ha tudtam volna! Ha csak egy kicsit is használom az eszem! A kétségbeesés nem mentség arra amit tettem!”-önvádló gondolatok ezrei árasztották el elméjét amitől legszívesebben kiugrott volna az ablakon vagy magába állította volna a nagykést, mégsem tette. Annyira benne volt az élni akarás, hogy hiába hajlam az öngyilkosságra a tettek nem követték a tervek kusza hálóját. Aztán csak rátalált a képzeletbeli fonal végére és megrántotta mire a szövődmény egyetlen vékony szálként hullott le. A telefonért nyúlt.
-Hallo, David?- szólt bele mikor megszakadt a csöngés a vonal túlsó végén.
-Valami baj van? –kérdezte egyből aggodalmas hangon a férfi.
-Nem nincs, nyugi. Csak... gondoltam tudni szeretnéd, hogy döntöttem.- a kezében lévő tollal fektetett nyolcasokat rajzolt az ölében lévő füzet borítójára. Hosszú perceknek tűnő feszült csend következett. – Mikor jössz értem? – szólalt meg végül.
-Hidd el, hogy jól döntöttél. Holnap reggel kilencre ott vagyok érted ha neked is megfelel.
-Minnél előbb annál jobb. De... kérhetnék még valamit?
-Amit csak akarsz.
-Mielőtt elmegyünk bevinnél a kórházba? –nagyot nyelt mielőtt kimondta volna a szavakat.- Hogy elbúcsúzhassam Clarietől.
-Természetesen. –egyezett bele habozás nélkül. Ez teljesen logikus kérés, hiszen nem két napra tervezik a kiruccanást.
-Mindent köszönök.- felelte hálásan.- Akkor holnap.
-Igen, holnap.-ezzel befejezték. Elis mélyet sóhajtott és hátradőlt. Tekintetét a plafonra szegezte és úgy vizsgálgatta mintha látna rajta valami természetellenest.
Félt tőle, hogy túl nagy dologba vágja a fejszéjét, de nincs visszaút. Azzal próbálta magát nyugtatni, így lesz a legjobb mindenkinek. Hogyan is élhetne tovább a nővérével és az újszülött fiával akiket a puszta jelenléte halálos veszélybe sodorja. Mindannyian szenvednének tőle, és ezt egyáltalán nem akarja. Joguk van a boldog élethez, és ki ő, hogy ezt megakadályozza? Hosszas üldögélés után rászánta magát és felállt. Levette szekrényének tetejéről a bőröndjét és kinyitva az ágyra tette. Végig kellett gondolnia mi fog kelleni, bár még azt sem tudta mi lesz az úti cél. Feltétlen bizalommal volt David iránt, tudta, hogy bárhová is mennek biztonságban lesz. A végén különböző ruhadarabokkal és kiegészítőkkel tömte tele, a cipzár hevesen tiltakozott, félő volt, hogy feladja és elpattan. Kiment a nappaliba és a kis idő múlva két sporttáskával tért vissza. Nem akart túl sok mindent vinni, csak amire szüksége lehet. Az egyik feleslegesnek is bizonyult így azt félredobta. A holmiját az ajtó mellé tette és szomorú szemekkel nézett rájuk. Hiába érezte magát pocsékul, belül mégis motoszkált benne egy kis kíváncsiság, vajon mi lesz ezután? A kérdés megválaszolatlan marad mindaddig amíg el nem hagyják a New Hampton határát jelző táblát. Akkor kezdődik az új élet, ami részben félelmetesnek, részben izgalmakat okozó kihívásokkal várja őket.

<<< vissza