„És ne féljetek azoktól, akik a testet megölik, de a lelket nem tudják megölni, inkább attól féljetek, aki mind a lelket, mind a testet elveszítheti a gyehennában.”

(Mt 10,28)
 

HAT

Nem tudta hova fut, nem is érdekelte igazán. Idegesen ugrált el a szembejövő emberek elől, kezeit ide-oda kapkodta, hogy még véletlenül se érhessen hozzájuk. Az elméje összezavarodott, gondolatok ezrei cikáztak a fejében. Miért történik mindez? Mi történt Vele? Hol...Hogy... Merre...Micsoda?
A felismeréstől felsikoltott és megtorpant. Fejében visszhangzott a mondat:
„...megváltozik az életed...” Erről beszélt volna Devin? Ezt az alkut kötötték a kápolnában?
Ismét rohanni kezdett, mint a szél, úgy vágott át az akadályok között melyek az útjába kerültek. Addig bolyongott amíg úgy nem érezte, képes úrrá lenni a benne kavargó érzéseken. Leült egy csöndes parkban, a közlámpáktól távolabb eső padok egyikére és nagy levegőket véve igyekezett a sírás miatt rátörő csuklást csillapítani. Terve még nem volt, abban sem volt biztos, hogy ez az egész nem csak egy rossz álom, de ahogy teltek a percek egyre inkább erősödött benne a tudat. Hosszú órákig ücsörgött ott egymagában míg fel nem állt és el nem indult a város határa felé ahol az éjjelenként nyüzsgő lakosok már nem járnak annyian ilyen késői órákban. Fel sem tűntek neki az ismerős utcák és az irány ami felé tart. Csak akkor tért magához mikor megállt egy bejárati ajtó előtt. Nem mert bekopogni, nem akart csengetni, félt a következményektől. Aztán mégis megtette.
-Igen?- nyílt ki az ajtó és egy férfi jelent meg mögötte.- Elisabeth, mit keresel te itt?- szélesebbre tárta és félreállt, hogy beengedje.
-Biztos?-pillantott bizonytalanul az előszoba felé.
-Mitől félsz? Nem harapok.-mosolyodott el David és Elis felé nyúlt aki ettől hátrahőkölt és elkapta a kezét.- Mi a baj? Csak nem a nővéreddel? –vidám arcvonásai megfeszültek, aggodva nézte a nőt.-Gyere be!
Mint a jó gyerek követte az utasítást és átlépte a küszöböt. Kezeit mélyen zsebébe süllyesztette, így elzárva minden baleset forrását. Dave a nappaliba vezette és hellyel kínálta. Elis leült a kanapé szélére és olyan picire húzta össze magát amennyire csak termete engedte. A férfi kiment a szobából és alig két perc múlva tért vissza egy nagy csésze gőzölgő teával a kezében. Letette a nő elé és leült a mellette lévő fotelbe.
-Kérlek nyugodj meg és mond el mi történt. Rendben? –hangja nyugtatólag hatott Elisre aki szép lassan kezdte biztonságban érezni magát, de még korántsem volt túl a megrázkódtatáson.
-Nem fogod elhinni.  Még magamnak sem tudom megmagyarázni mi történt, csak azt tudom, hogy idegileg teljesen kész vagyok. – a férfi nem szólt semmit, figyelmesen hallgatta.- Tegnap amikor a kápolnában voltam... –kezdett bele.- ... ott volt egy férfi. Igazán fura alak, ránézésre se a jók küzé sorolnám. Szóval, az az ember, már ha az volt egyáltalán, furcsa dolgokról beszélt és azt mondta, idézem: „A családod cserébe a felhőtlen életedért.” –felállt és sétálgatni kezdett, ujjait tördelte és az emlékek hatására ismét előbújtak könnyei.- Már megbántam, annyira megbántam az egészet! Hülye voltam tudom, de annyira féltem, hogy elveszítem Clariet.
-Folytasd kérlek.- szólalt meg ismét azona  lágy, kedves hangon.
-Beleegyeztem az alkuba, és aláírtam valami papírt ami...amit el sem olvastam. Te jó ég! – a döbbentségtől tágra nyílt szemekkel megtorpanva állt a szoba közepén. – Mit tettem? Ki tudja mi lesz még ezután?! Engem el kell zárni! Gyilkos vagyok! Megöltem őket! -ismét neki indult, idegesen forgolódott össze-vissza miközben ujjai hangos ropogását is túlharsogták önvádló szavai.- Miattam haltak meg!
-Kik? Ne beszélj butaságokat. –David a nőhöz lépett és vállánál fogva maga felé fordította. Elis kitépte magát a férfi kezéből és elhátrált tőle.
-Ne érj hozzám! –sikította és egészen a falig hátrált.- Nem akarlak bántani! Téged már nem...- hangja elcsuklott a sírástól.-...nem szabad!
-Dehogy bántasz. Nyugalom, nincs semmi baj. Itt vagyok és megvédelek. –tett egy óvatos lépést felé, de mikor látta a közeledése mennyire felzaklatja inkább feladta.- Ha elmondod mi történt talán tudok segíteni.
- Hozzájuk értem és meghaltak.- nyújtotta előre a kezét majd hirtelen visszahúzta. –Rocky... Mrs. Moscowic... a rózsák... megöltem őket!
-Nem értem.- már ő is kezdett megzavarodni.- Hogy mi tettél?
-A puszta érintésemmel a halálba küldtem ártatlan életeket!- körbenézett a szobában. Tekintete az ablak mellett álló pálmán állapodott meg.- Nézd! –oda lépett és megérintette a növény levelétmire az barnulni kezdett és, mintha kiszippantották volna belőle a vizet, elszáradt. Dave kővé dermedve bámult az egykor zöld színekben pompázó pálmára.- Látod?! Vége! Csak ennyi kell hozzá! –leroskadt mellé és fejét térdére hajtva zokogni kezdett.
-A...-próbált valamit mondani, de a látvány teljesen padlóra küldte. Megrázta a fejét és visszaült a fotelbe.- És ez... az egész azóta van? Mármint...- a maradványra mutatott. Elisabeth felemelte a fejét és bólintott.
-Mihez kezdek most? Nem mehetek emberek közé! Sehova! A legjobb lenne ha magammal is végeznék. –tenyerét arca felé fordítva, nézte reszkető ujjait.
-Ne tedd! Biztos találunk megoldást! Csak higgadtan végig kell gondolnunk az egészet! –arcát kezébe temetve próbált koncentrálni.- Amíg nem tudjuk mit tegyünk itt maradhatsz. Haza gondolom nem akarsz menni.
-Nem félsz tőlem? –kérdezte meglepetten. –Hiszen bármikor megölhetlek.
-Tudom, hogy nem lennél képes ilyesmire. Ahhoz túl szoros a barátságunk. –próbált mosolyt erőltetni az arcára hátha az megnyugtatná a nőt.- Megyek és előkészítem Neked a vendégszobát. –felállt és kisétált a nappaliból magára hagyva a még mindig földön ücsörgő Elist. Talán még tíz perc sem telt el máris visszatért. – Támadt egy ötletem.
-Igen? –pillantott fel.
-Próbáltam összedobálni a dolgokat, hogy kényelmesen elférj, amikor ezt találtam. –büszkén tartotta maga elé a zsákmányát: egy pár finom, vékony anyagból készült bézs színű kesztyűt.
-Azt hiszed ez segít rajtam?
-Talán ha nem közvetlenül érsz hozzá nem is történik semmi.- közelebb lépett és Elisabeth felé nyújtotta.- Egy próbát megér. –bátorító és reménykedő mosolyra húzódott a szája.
-Dobd ide. –egyezett bele, bár magában elvetette a képtelen ötletet. Felhúzta kezére és fejcsóválva emelkedett fel a padlóról.
David a fal melletti kisasztalhoz lépett és levett róla egy cserepet melyben élénken zöldelt a mit sem sejtő növény.
-Biztos? –nézett rá bizonytalanul. –Tedd le. –mutatott az asztalra. Nem merte megkockáztatni, hogy véletlenül hozzá érjen.
-Menni fog. –bíztatta.
Remegő kézzel, lassan nyúlt az Aloe Vera egyik levele felé. Összeszorította a szemét és mutatóujját finoman hozzányomta. Néma csend uralkodott a szobában. Csak egy légy zümmögött az ablaknál, semmi más nem zavarta meg a némaságot.
-Mi történt?- suttogta.
-Nézd meg magad. –válaszolta David.
Óvatosan nyitotta ki a szemét és a látványtól elsírta magát.
-Istenem! –suttogta és letörölte burjánzó könnyeit. Alig hitte el amit látott. A növény zöldebb volt, mint valaha! Majd kicsattant az egészségtől.
-Most jön az a rész, hogy „én megmondtam”.- Elis legszívesebben a fiérfi nyakába vetette volna magát, de ez a cseppnyi reménysugár még nem győzte meg teljesen a kesztyű nyújtotta biztonságról.
-Már bánom, hogy egy percig is kételkedtem benned. Ha lesznek még tovább hasonló ötletei Mester, kérem ossza meg szerény személyemmel. –hajolt meg előtte aztán elnevették magukat. Megkönnyebbülten huppantak le a kanapéra és dőltek hátra. –Dave, ez ugye csak egy rossz álom? Hamarosan felébredek és ez az egész eltűnik.
-Szívesen mondanám, de attól tartok nagyon is éberek vagyunk.
-A francba. –sóhajtotta és lehunyta a szemét. Lélegzete lelassult, pulzusa a normális értékére csökkent. Kezdett megnyugodni, ami egy ilyen mozgalmas, fárasztó nap után nem is volt olyan könnyű feladat.

 

<<< vissza