ÖT

Aznap reggel kilenc után nem sokkal, csengőszó hallatszott. Elis álmos szemekkel, morogva fordult meg az ágyon. Ismét megszólalt és így nem maradt más választása, meg kellett nézni ki az. Kicsoszogott az előszobába és elfordította a kulcsot a zárban.
-Igen?- pislogott a kint ácsorgóra.
-Jó reggelt Kedveském. Remélem nem ébresztettem fel.- szólalt meg egy idős női hang. Csak ekkor fedezte fel ki is áll vele szemben.
-Dehogy Mrs. Norman.- hazudta.
-Akkor jó.- a kutya felnyüszített gazdája láttán és tehetetlenül topogott egy helyben az asszony mellett. A póráz tartotta, ő pedig jól nevelt kutya lévén nem ránthatta csak úgy el, hiába volt hatalmas a viszontlátás öröme.
-Köszönjük, hogy vigyázott rá. –vette észre az állatot és a póráz felé nyúlt. –Remélem semmi bajt nem csinált.
-Olyan volt akár egy kis angyal, igaz?- vakargatta meg a kutya füle mögötti részt.- Máskor is szívesen vigyázok rá, legalább van egy kis társaságom. Tudod mióta Donald elment sokszor érzem magam egyedül....-Elis nagyon jól tudta mit jelent ha ez a téma szóba kerül, és hiába szerette a nénit annyiszor volt már szerencséje meghallgatni, hogy kívülről tudja minden egyes részletét a történeteknek.
-Bocsánat Mrs. Norman de rengeteg dolgom van még. Köszönöm még egyszer. –erőltetett mosolyt az arcára.
-Nincs mit Kedveském. Vigyázz magadra és add át üdvözletem Clarienek is.- mielőtt a beszélgetés folytatódhatott volna, ahogy már annyiszor, finoman betessékelte a kutyát és intett mielőtt becsukta volna az ajtót.
Megkönnyebbülten sóhajtott fel.
-Mi a helyzet nagyfiú?- levette róla a pórázt és a konyhába ment, hogy keressen valami ehetőt saját maga illetve Rocky számára.
-Tessék.- tette le elé a tálat.- Csak azért, hogy nehogy azt hidd nem szeretlek.- megpaskolta a kutya oldalát. A következő pillanatban egy falrengető nyüszítés hallatszott és az állat ott helyben összenyeklett. Elis azt sem tudta mi történik csak nézte, majd elkezdte rázni.- Rocky! Rocky mi van veled?! Ébredj! Mi történt? Rocky!
Könnyeivel küszködve hívta fel az állatorvost aki alig egy saroknyira rendelt tőlük. A doktor megígérte, hogy pár percen belül ott lesz, és betartotta a szavát, mert tényleg megjelent.
-Jó napot!- köszönt mikor kinyílt az ajtó.
-Nica, te jó ég, végre! Nem tudom mi történt, egyszer csak összeesett.- hadarta kétségbeesetten miközben berángatta a nőt. –Ott fekszik. –mutatott a konyha felé.
-Látom.- odasietett az állathoz és letérdelt mellé. Elis idegesen járkált fel-alá, tekintetét le sem vette róluk, ujjait tördelve figyelte mi történik.
-Sajnálom Elisabeth.- állt fel a doktornő hosszad várakozás után.- Rocky meghalt.
-Micsoda?- dermedt mozdulatlanná és az élettelen állatra meredt.- Ne..em, az nem lehet!- sírta el magát. –De miért? –lerogyott a székre.
-Pontosan nem tudom megmondani mi történt vele, de külső sérülései nincsenek. Lehet egy agyvérzés, valamilyen szervi probléma, valószínűleg a szíve.
-De egészséges volt, mindig!- győzködte, mintha ezzel bármit is segíthetett volna.
-Tudom.- nézett együtt érzően Elisre. Megfogta a nő vállát és finoman simogatta. –Ha nem baj, telefonálnék...
Csak megrázta a fejét, de hogy ezzel mit akart jelezni azt Nica nem tudta pontosan. Jelezhette azt, hogy nem zavarja, de akár azt is, hogy nem akarja elszállíttatni, a lényeg mégis ugyanaz, a kutya nem maradhatott itt. Fel is emelte a készüléket és tárcsázta a számot. Húsz perc múlva két férfi lépett a lakásba, kezükben egy dobozzal amit piszkosfehér lepellel takartak le. Elisabeth hangosan felzokogott mikor a kutyát a dobozba tették és felemelték. Patakként áradó könnyekkel nézte végig, ahogy kiviszik és becsukódik mögötte az ajtó. Túl sok minden történt vele, először a testvére most meg Rocky, akivel lényegében együtt nőttek fel.
-Ha szükséged van bármire csak hívj. –mosolygott rá bíztatóan.- Pihenj egy kicsit, az segíteni fog.
-Nem hiszem.- mondta rekedtes, halk hangon.- De köszi.
Úgy érezte az egész világ ellene van, és mikor egyedül maradt a lakásban legszívesesebben mindent szétvert volna ami a kezébe került. A konzervtől telített tálkára nézett amit nem sokkal ezelőtt még Rocky figyelt izgatottan és éhesen. Szívében elviselhetetlen fájdalom nyilallt, mintha kést forgattak volna benne.
Kintről puffanás hallatszott és valaki jajgatni kezdett. Könnyes szemekkel nézett ki a folyosóra.
-Mrs. Moscowic?- pislogott rá meglepetten.- Jól van?- odasietett az idős asszonyhoz aki a földön ült, botja mellette feküdt bevásárlószatyrával együtt.
-Megbotlottam a szőnyegben.
-Oh, segítek. –fogta meg az asszonyt és épp készült megemelni, de az ismét feljajdult és eszméletét vesztve hullott vissza a padlóra. Elis felsikított és elugrott tőle, hátraesve kúszott távolabb. Több fej és megjelent a lakások bejáratában, mind lemerevedtek a látványtól, csak egy-két ember merészkedett kijjebb, hogy megnézze mi történt. Aztán egyre többen gyűltek köréjük.
-Engedjenek át.- hallatszott egy erőteljes férfi hang valahol a sokaságból. Kis ösvénynyire szétnyílt az emberi fal és átengedték a két emelttel feljebb lakó nyugdíjazott, néhai orvost.- Mi történt?
-Azt nem tudjuk. Csak a sikoltást hallottuk.-felelték többen a tömegből. Az orvos lehajolt és megvizsgálta Mrs. Moscowicot. Fejét csóválva nézett felfelé.
-Hogy van, Dr. Thompkins?- kérdezték.
-Sajnos nem tehetek érte semmit.- csukta le az asszony szemét. –Szívrohamot kapott. –elővette a mobilját és tárcsázta a közeli kórház számát.
Elis még mindig a földön ült, de mikor a diagnózis megszületett felzokogott és a felé nyújtott kezek elől, szinte hisztérikusan odébb ugrott, aztán felállt és berohant a lakásba, becsapva maga után az ajtót. A fejét fogta és azt sem tudta, hogy ez tényleg megtörténik vagy csak egy rossz álom az egész. Reménykedett, hogy az utóbbi történik, de csakhamar rá kellett jönnie, téved. Ez a tudat rosszabb volt, mint az eddigi bármelyik. Beletúrt a hajába és hátrálni kezdett, egészen a konyhapultig lépdelt. Nekiütközve megfordult és rátámaszkodott. Fojtogatta a belül érzett maró, égető fájdalom, alig kapott levegőt. Egy pohárért nyúlt és a csap alá tartotta remegő kezében. Több víz ment a ruhájára, mint amennyi a szájába került, de nem érdekelte. Letette a poharat és maga elé meredt. A józan eszét elvesztette, ahogy a kutyáját és a Föld legkedvesebb asszonyát akivel valaha találkozott. Mit akar még tőle a soros? Mit követett el amiért ennyi szenvedéssel fizet? Előtte egy kristály vázában, egy csokor rózsa pihent. Clarie pár nappal ezelőtt kapta, Josh békülési ajándéka gyanánt. Végighúzta ujjait a finom szirmokon, de el is kapta a kezét. A rózsák elkezdtek barnulni és egy fél pillanat múlva elszáradva, fonnyadtan néztek vissza rá.
Ismét felsikított és mindent félrelökve az ajtó felé rohant. Kint még mindig emberek kószáltak, átszaladt közöttük egyenesen a lépcső felé. Leírhatatlan sebességgel sprintelt végig az utcán, ahogy csak lába bírta, minél messzebb akart kerülni a rémálmoktól...

<<< vissza