NÉGY

-Honnan tudja a...?-kezdte, de a férfi csendre intette.
-Azért jöttem, hogy segítsek, hogy megadjam amire vágysz.- folytatta tovább.
-Mit akar tőlem? –kérdezte ijedtségtől remegő hangon.
-Már mondtam, segítek Neked, hiszen ezt szeretnéd nem? Megmenteni a testvéred és a gyermekét. Én megadhatom Neked mindezt, csak egy egész apró dolgot kérek cserébe.- belenézett a nő szemébe, olyan mélyen, hogy Elis gondolatai nyílt könyvvé váltak számára.
-Mit akar?-hangja keményen mégis bizonytalanul csengett.
-Oh, ezt már szeretem. – fordult el egy pillanatra. –Már azt hittem tévedtem, pedig azt sohasem szoktam. – visszafordult, kezében egy papírral és egy tollal. – Ha valóban képes lennél feláldozni mindened a családodért, akár az életedet is, akkor tényleg elszánt vagy és őszintén szereted őket. Ez pedig igazi ritkaság, én már csak tudom.
-Mit kell tennem?-tette fel ismét a kérdést.
-Türelmetlen vagy.-intette le.- Ez tetszik. –gonosz vigyor jelent meg az arcán és Elis felé nyújtotta a papírt. – Ha szándékaid komolyak köss velem egy alkut.
-Miféle alkut? – rosszat sejtett.
-A családod cserébe a felhőtlen életedért.-mondta olyan egyszerűen mintha az időjárásról beszélne.
-Meg fogok halni? –döbbent meg a nő.
-Nem Te kis butus, dehogy. Csak... hm, hogy is fogalmazzak?...megváltozik az életed egy kissé.
-Ezt...ezt nem értem.-nézett rá zavartan.
-Sok mindent nem ért az ember mégis vakon megteszi.
Elisabeth nem szólt többet, némán meredt a régies kinézetű papírra, mely olyan barnás árnyalatban pompázott, mintha több százada erre a pillanatra várna, szélein is élethűen ábrázolva látszottak a régies gyűrődések, apró szakadások. Az írás is finoman, igazi tollal került rá amit fekete tintába mártogattak egykor. Annyira hihetően alkották meg, hogy Elis fejében egyre biztosabban állította: tényleg tizennyolcadik század körüli lehet. Devin másik kezének ujjai egy aranyszínű, szépen kidolgozott tollat tartottak, ami csak arra várt, hogy Elis megfogja, a papírhoz illessze és ráírja a nevét. Szinte hívogatta, hallotta a fejében a hangot ami arra buzdította, hogy tegye meg, írja alá és mentse meg a családját. Minden perc számít és akár ez lehet az utolsó lehetősége. Előre nyújtotta a kezét és megfogta az íróeszközt ami mintha csak oda tervezték volna, az ujjai közé csúszott. A férfi letette a pad támlájára a szerződést és hátrált egy lépést, innen figyelte a nő mozdulatait aki remegő kézzel hajolt a lap fölé. Nem tudta helyes-e amit tesz, vagy sem, de csak az az egy cél lebegett a szeme előtt, hogy Clariet és a gyermeket megmenthesse. A toll sercegő hangot hallatott ahogy a tinta szép lassan kiáramlott belőle, végleges nyomot hagyva maga után a papíron. Amikor az utolsó vonal végére ért hirtelen szúró fájdalmat érzett és elkapta kezét. Egy kis vágás éktelenkedett mutatóujjának hegyén amiből vörös vércsepp buggyant ki. Ijedten nézte, ahogy a csepp előbújik a sebből, végigszalad a csuklója felé és onnan lecsöppen az iratra. Nem érezte, hogy megvágta volna magát, semmi okát sem látta a szúrásnak és különös módon csak egyetlen egy csepp vére távozott a testéből. Devin felé pillantott, aztán körbe, de senki sem volt a kápolnában rajta kívül. A padon lévő papír is eltűnt mintha ott sem lett volna.
-Mi a...?-kezdte, de ekkor kinyílt az ajtó és David jelent meg mögötte.
-Elisabeth, gyere!-sietett be és ragadta karon a döbbenten álldogáló nőt.- Azonnal velem kell jönnöd!
-Mi történt?-tért magához a kábulatból. Olyan gyorsan szedte a lábait, ahogy csak telt tőle. –Ugye nem?
Végigszaladtak a folyosón a liftig. Dave többször megnyomta a harmadik emelet gombját, de a lift maradt a normális tempójánál ami most nagyon idegesítette.
-Ne aggódj, jól vannak. Sőt, remekül.- Elis szeméből előtörtek a könnyek, a férfi arcán széles mosoly jelent meg és átölelte.- Túl vannak az életveszélyen, mindketten.
-Hála az égnek! Köszönöm Istenem!-nézett fel az „égre”.- Köszönöm!
Az orvos a várószobában fogadta őket, látszott rajta, hogy nem ez a legnyugodtabb éjszakája, de még bírja a gyűrődést.
-Mi történt Doktor Úr? Hogy vannak?- alig lépte csak át a küszöböt máris kérdésekkel bombázta az orvost.- Jól vannak ugye?
-Bevallom őszintén kisasszony, nem hiszek az ilyesmiben, de ma kiderült, hogy mégis léteznek csodák.  Egy pillanatra azt hittük elvesztettük őket, aztán hirtelen ismét visszatértek közénk. Mi más lenne ez ha nem csoda?- hihetetlen, sőt felfoghatatlan volt ami történt. Nem sokkal ezelőtt Elis aláírt egy szerződést mi szerint az életét áldozza a szeretteiért és most itt áll és még elfogni is nehezen tudja, hogy egyik pillanatról a másikra Clarie és a pici túlélték a műtétet, a lehető legjobbak a kilátások és szinte egy csapásra minden megoldódott.
-Elisabeth?-érintette meg David a vállát.
-Oh, bocsánat.- rázta meg a fejét. Gondolatai elkalandoztak, túl sok minden történt vele, ez még frissen is nehezen emészthető lenne, ő pedig már a lábát sem érzi a fáradtságtól.
-Haza vigyelek?
-Nem, maradok.- folytott el egy ásítást és leült.
-Az orvos azt mondta túl vannak az életveszélyen, pihennek mindketten. Neked is ezt kellene tenned.- ragadta finoman karon és kivezette a folyosóra a lifthez. Elis nem vitatkozott, tényleg kimerült és e szörnyű nap után (aminek jó vége lett) másra sem vágyott csak egy zuhanyra és a puha ágyra.

* * * * * * * * * * * * *

-Köszönök...-fordult meg és dőlt a lakásának ajtajának.- ....mindent
-Nincs mit, érted bármit.- mosolygott David.- Ha tehetek érted valamit csak szólj.
-Meglesz.- elnyomott egy újabb ásítást.- Jó éjt Dave.
-Inkább jó reggelt!- javította ki vigyorogva. Megvárta amíg a nő bemegy a lakásba és becsukódik mögötte a bejárati ajtó, csak azután fordult meg és ballagott vissza a kocsihoz. Bár különösebb jelét nem adta, mégis érezte végtagjaiban a fáradtságtól kialakult tompaságot.

<<< vissza