HÁROM

Ismét úton volt. Némán nézett kifelé az ablakon, szeméből továbbra is kitartóan folytak a könnyek. A szívében lüktető fájdalom mellé hatalmas hála is társult, David nélkül még mindig otthon ülne és azt se tudná mit csináljon. A férfi aggódó pillantásokat vetett a nőre ki letagadhatatlanul magába zuhant és szinte a valóságot figyelmen kívül hagyva elmerült a félelmek világában.
A kórház, egy az ég felé nyúló magas épületből állt, előtte egy megszokott, átlagos parkolóval, az embernek mégis az az érzése támadt, hogy itt több van, mint egyszerű betegellátás. Legalább tízemeletes volt, mindenhol ablakok, de még ez sem volt elég ahhoz, hogy a rossz gondolatokat kiűzze a fejekből.
-Itt volnánk.-nyitotta ki az anyósülés ajtaját. Megfogta Elis kezét és kisegítette. Épp időben kapta el mielőtt összeesett volna a rátörő szédüléstől..-Jól vagy?
-Nem.-belekapaszkodott az autóba és felegyenesedett.-De menni még tudok, azt hiszem. – Már nem sírt, de a tekintetéből egy pillanatra sem halványodott el a rettegés.
-Gyere, menjünk.-karolta át Elisabeth derekát, nem volt benne biztos, hogy képes lesz eljutni a bejáratig egymaga. Jól sejtette, a nő többször is összecsuklott útközben, de David fel volt rá készülve, így még időben képes volt elkapni.
-Jó estét. Miben segíthetek?-nézett fel rájuk a recepciós nővér.
-A nővérem ide hozták be, autóbalesete volt.-tért rá rögtön a lényegre. A pultnak támaszkodott, maga sem bízott túlságosan az egyensúlyában.-Clarie Mc’Filed Russo.
-Egy pillanat.-fordult a számítógép felé és gépelni kezdett. Óráknak tűnő percekig csak nyomkodta a billentyűzet gombjait.-Igen. A kettes műtőben van. Oda sajnos nem mehetnek be, de a harmadik emeleten, találják, egy váróteremmel együtt. Amint lehet Dr. Watson felkeresi önököket.
-Köszönjük.-fogta meg ismét Elist David és elindult vele a lift felé. Bekísérte a nőt és megnyomta a felfelé menő gombot.
-Nem lesz semmi baj, nyugodj meg.- próbálta kicsit helyrerázni az egyre sápadó Elisabethet, de nem sokat segített.
A váró nem volt túl nagy, csak pár szék és egy ital automata foglalt benne helyet, mellette egy-egy növénnyel ami valószínüleg a helyiség hangulatán próbált javítani. A férfi első dolga miután biztonságban leültette a nőt, az automatához vezetett és egy erős kávét illetve egy teát kért. Utóbbit odanyújtotta Elisnek aki elvette, de keze remegése miatt vagy csak az idegesség hatására egy kortyot sem bírt letuszkolni a torkán.
-Ezt elteszem későbbre.-vette vissza tőle a poharat, mert ha nem teszi akkor szép lassan a teljes tartalma kirázódott volna. Magához húzta Elist és szorosan átölelte. Mivel szavakkal nem tudott rá hatni, talán így kifejezheti, hogy mellette áll, nincs egyedül.
A várakozás a legnehezebb ilyen helyzetekben. Nem tudni mi történik vagy, hogy van a szeretett rokon, barát, ismerős, ez már maga örjítő. Amikor a könnyeket mind elsírtuk, amikor a belülről mardosó fájdalom szűnni nem látszik, már nincs mást tenni, mint várni, arra, hogy egyszercsak valaki betoppan és közli a jó vagy akár a rossz hírt.
-Miss Mc’Field?-kérdezte valaki az ajtó felöl. Elisabeth egyből felugrott és a hang irányába fordult.-Üdvözlöm. Dr. Watson vagyok.-arca komoly volt mégis kifejezéstelen.
-A nővérem.... Hogy van Clarie?-David mellé lépett és megfogta. Érezte, hogy amit hallani fog nem lesz egykönnyen megemészthető.
-Nézze Miss Mc’Field, nem fogok magának hazudni. Nagyon nagy veszélyben van a nővére és a gyermek is. Az autó ami elsodorta őket súlyos sérüléseket okozott és a műtét még mindig tart ugyan, de nem sok eséj van rá, hogy mindketten túlélhetik. Tudom, nem illik ilyenkor ilyesmit mondani, de nem szeretem a mellébeszélést, joga van tudni. Ahogy joga van dönteni is, mivel Mrs. Russo nincs olyan állapotban, hogy választhasson.
Elis levegőt venni is elfelejtett, csak állt és úgy érezte mintha megállna körülötte az idő. Clarie veszélyben van? A baba is megsérült? Ez képtelenség, lehetetlen!
-Elisabth.-figyelt fel ismét a nevére.-Minden rendben?
-Szerinted?!-pillantott mérgesen Davidre. Aztán ismét az orvos felé fordult.-Miben kellene döntenem?-már előre félt a választól, hallani sem akarta azokat a szavakat.
-Mint már említettem, mindkettőjük állapota súlyos. A beavatkozás lényegesen javítja az esélyüket, de bármikor komplikációk léphetnek fel. Ilyen helyzetben csak az egyikükre tudunk teljes mértékben koncentrálni.
-Azt kéri válasszak a nővérem és az unokaöcsém közt?-tért rá a lényegre.
-Igen, erre kérném.
-Nem, én ezt nem tudom megtenni. Ne kérjen tőlem ilyet! –rogyott le a legközelebbi székre.- Ezt, ezt nem...nem.-bámult maga elé és ismét eleredtek a könnyei.
-Dr. Watson, nem lehetne egy kid időt kérni. Csak 5 percet adjon, had gondolhassa át.
-Tudom, hogy nehéz, de nem halogathatjuk. Ameddig csak lehet megpróbáljuk az anyát és a magzatot is életben tartani, de szorít az idő.-megfordult és visszasietett a műtőbe.
-David, mi lesz msot? -zokogta a férfi mellkasába aki ismét magához ölelte és simogatta a hátát, ennél többet úgysem tehetett.- Mit kellene tennem?
Nem tudott mit felelni, még soha nem volt ilyen helyzetben és nem is szeretne, mert ez még a várakozás borzalmát is felülmúlta.
-Lehet, hogy most hülyének fogsz nézni.-törte meg végül ac sendet.- De az én családomban a legrosszabb helyzetekben a nagyszüleim mindig Isten felé fordultak és az ő segítségét kérték.
-Igazad van.-nézett fel rá könnyes szemekkel Elis, mire Dave halványan elmosolyodott. – És segített?
-Azt nem tudom, de ők hittek benne. És mért hittek volna ha nem segített?
-Értem mire gondolsz. Nálunk soha sem volt nagy dolog a vallás, azt sem tudom mit vagy hogyan kell.-visszahajtotta a fejét és az üres, hófehér falat nézte.
-Várj egy pillanatot.-állt fel. -Azonnal jövök. –tűnt el a váró ajtaja mögött.
Pár perc múlva ismét visszatért, megfogta Elisabeth kezét és magával vitte a lift felé.
-Hová megyünk?-kérdezte miközben belépett a fülkébe.
-Majd meglátod.-megnyomta a gombot és elindultak felfelé. Az ajtó felett egy keskeny tábla volt rajta számokkal. Ahogy hagyták maguk mögött a szinteket egy-egy szám narancssárgán felvillant. A hatodik emeletnél aztán hosszabb időre kigyulladt és kinyílt alatta a liftajtó.-Gyere. –fogta meg ismét és végigvezette a folyosón, egészen a végéig.
-Itt volnánk. –tessékelte be a nőt az egyik helyiségbe. A szobában kevés fény nyújtott némi láthatóságot, két oldalt két-két pad volt, közöttük egy keskeny úttal amit szőnyeggel jeleztek. Legelöl egy kis oltár kapott helyet, felette egy fából készült kereszttel, mely körül festmények ábrázolták a Biblia egyes jeleneteit. Ezek a képek körben mindenhol láthatóak voltak, szépen kidolgozott munkák, a betegek és hozzátartozóik hálás ajándékai.
Elis nem kérdezett semmit csak nézte a szerény berendezést ami még így is lenyűgöző látványt nyújtott.
-Ha gondolod szívesen magadra hagylak.- szólalt meg mellette David.
-De... még egy imát sem tudok.-vallotta be szégyenkezve.
-Csak mond azt és gondlj arra amit legjobban szeretnél, ami a szíved legmélyéről jön. Ezek a szavak többet érnek bármely betanult imádságnál.- hátrált pár lépést és a következő pillanatban becsukódott az ajtó. Elisabeth egyedül ácsorgott a kápolna közepén, nagyokat pislogva figyelte ahogy a meggyújtott gyertyák égnek. Előre lépdelt, az első padig és leült.
-Kérlek Uram, segíts, hogy a nővérem és az unokaöcsém túléljék és mindhárman egyszerre, egészségesen távozhassunk innen. Tudom, nem vagyok és nem is votlam soha hivő, de ha Te tényleg olyan jó vagy, mint amilyennek hisznek akkor engem is meghallgatsz. –suttogta a keresztnek. -Bármit megtennék értük, csak biztonságban tudhassam őket. Ha kellene még az életem is feláldoznám értük.
-Az életed?- hallott meg hirteln egy hangot.- Valóban képes lennél eldobni az életed azért, hogy megmentsd őket?
-Ki... ki van... itt?-dadogta. Felemelkedett és kilépett a padból, hogy jobban körbenézhessen.
-Nem Te vagy az első aki ilyen kéréssel fordul az Úrhoz.-volt valami a hangjában ahogy az utolsó szót mondta ki.
-Ki vagy?- kérdezte ismét, most már valamivel bátrabban.
-Sok nevem van, mégis senki sem ismer igazán.- Elis egy sötétebb sarok felé fordult ahonnan egy magas, fekete öltözéket viselő alak lépett ki. Arca sápadt volt és erős csontú, haja feketén omlott a vállára amitől csak még betegsebbnek tűnt.- Hívj csak Devin-nek.- állt meg a meglepetten reá pislogó nő előtt. Megfogta a kezét és lágy csókot lehelt rá. –Tudtam, hogy egyszer még találkozunk, Elisabeth.
 

<<< vissza