„Azt mondta Jézus: Én vagyok a feltámadás és az élet; aki hisz énbennem, ha meghal is él; és minden élő aki hisz énbennem, soha meg nem hal. Hiszed-e ezt?”

(Jn 11,25-26)

EGY

     A kulcs fordult a zárban, majd az ajtó résnyire nyílt és egy kéz nyúlt be rajta, végigtapogatta a falat amíg el nem érte a célját és egy kattanó hang kiséretében fényesség támadt a lakásban.
-Ahh, na végre.-sóhajtott fel Elis és egy nehéz papírzacskóval egyensúlyozva belépett otthonába.
-Utálom, hogy soha nem figyelsz arra amit mondok!-a kibalás irányába nézett.- Mért nem vagy képes legalább fél percig meghallgatni?!
-„Ha az élet citromot ad, készíts belőle limonádét.”-olvasta fel félhangosan a mosogató feletti kép szövegét.~Ami itt folyik abból már egy egész tengernyi limonádét gyártanék.~ gondolta magában és nekifogott kipakolni a hazacipelt csomag tartalmát. Alig tíz perccel később, a fáradtságtól szinte összeesve roskadt le szobájának fotelébe, fülében kedvenc együttesének száma bömbölt (hála az MP3-jának), elnyomva a szomszéd helyiségben lévő kiabálást ami ma kivételesen sokkal tovább tartott, mint az elmúlt másfél hónapban bármikor. Szinte érezte mikor kell megszakítani a békés relaxálást, és épp kikapcsolt a lejátszója amikor kinyílt az ajtó és nővére leskelődött be rajta.
-Észre sem vettem, hogy hazajöttél.-Elis hátra sem nézett, testvére hangja elárulta, hogy sírt és még mindig nem fejezte be teljesen.
-Már egy jó ideje.-tette le maga mellé az ölében lévő cuccait és felállt.-Mi történt Clarie?
-Csak a szokásos.-lépett beljebb.-Összekaptunk egy kicsit.
-Egy kicsit?-hüledezett a húga.-Zengett tőletek az egész ház. Nem maradhat ez így tovább küld el végre!
-Jaj Elisabeth, csak ezt ne kérd! Tudod, hogy nem vagyok rá képes, szeretem.-sírta el magát újra. Elis odament hozzá és az ágyához vezette, leültek majd átölelte nővérét.
-De ez se Neked se a babának nem jó. Gondolj rá is, hiszen nyugodt életre van szüksége, nem olyanra ahol minden nap remegnek az ajtók ha Joenak rossz napja van.
-De az apja.-szipogott Clarie.-Joga van hozzá.
-Joga van elhúzni innen a csíkot és békében hagyni titeket. Úgyis ez lesz a vége, csak kínoz még egy kicsit.-kezdett ideges lenni, mint általában mindig ha a sógora került szóba.
-Te ezt nem érheted!-emelte fel a fejét húga válláról és mérgesen nézett a szemébe miközben hangosan kiabált.-Nem érteheted amit érzek! Nem tudod milyen! Nem tudsz semmit!-felugrott és kiviharzott a szobából. Elis csak ült és nézett utána.
-Igazad van.-szólalt meg végül.-Nem tudom milyen igazán szeretni valakit.... de ha ez az ára akkor inkább sose tudjam meg!-felállt és becsukta az ajtót, majd elnyúlt az ágyon és maga elé meredt. Mikor lesz ismét egy nyugodt estéje? Volt egyáltalán neki valaha is olyan?

* * * * * * * * * * * * *

     Ismét eljött a reggel, egy újabb érdekfeszítő nap Elisabeth életében.
Morogva csapta le az órát, ami egyre hangosabban berregett, egészen addig amíg tulajdonosa fel nem kapta és a legközelebbi falhoz nem vágta. A kütyü több apró darabra tört és a földön hevert, de már nem szólalt meg többé.
A tegnap este után Elisnek annyi kedve nem maradt, hogy a fürdőszobáig eljusson, így legnagyobb bánatára az ébresztőt előbbre kellett tolni. Az ágy hívogató szava csábította vissza a lányt, de ő mégis ellenállt, mert tudta, ha ma elkésik akkor itt a vége a munkájának. A gyorsbüfés meló sohasem tartozott a kedvenc elfoglaltságai közé. A főnök egy fösvény, undok és akaratos alak, a legtöbb munkatársa lenézi a kora miatt, az egyetlen vigasza Doris és Jane akik szintén minden napjukat az ottani robotolással töltik. Mindhárman megbánták már, hogy olyan korán otthagyták az iskolapadot, de csak Elisnek és Janenek sikerült visszatalálnia oda. Barátnőjük kényszerből hagyta maga mögött a diploma és a fényes jövő gondolatát, de a mai napig azt mondja megérte, hiszen megszületett a kisfia aki a legfontosabb a számára. A kis Ben már nyolcadik éves, igazi rosszcsont kölyök. Az anyja szőke haját, kék szemét és arcvonásait örökölte, de belsőleg teljesen az apja, amire Morris rettentően büszke.
-Jó reggelt.-köszön mikor immár teljes harci díszben jelenik meg a konyhában.
-Szia.-köszön Clarie és bűnbánóan néz húgára.-A tegnap esti...
-Szót se róla.-mosolyodik el Elis, hogy oldja a feszültséget.-Ma is későn jövök, mert estim lesz. Hozzak valamit?
-Tegnap mindent beszereztél amit kellett, csak siess haza.-lépett oda hozzá és megölelte.-Úgy féltelek Elisabeth.
-Nincs rá okod, meg tudom magam védeni.-ölelte át nővérét.
-Azért én mégis aggódom érted. Hiszen erre való egy testvér, nem?-bökött oldalba. Látszott rajta, hogy felszabadultabb lett, ismét hasonlított a régi Clariere, akit Elis annyira szeretett.
-Légy jó Clarie!-búcsúzott.-És ne felejtsd el Rockyt hazahozni.-szólt még vissza az ajtóból mielőtt az becsukódott volna. Nővére sóhajtva nézett utána, és azon töprengett vajon jól tette-e, hogy nem szólt neki az éjjeli rémálmáról és a még most is benne tomboló rossz érzésről. Azzal nyugtatta magát, hogy csak a tegnap este miatt van az egész, de azért a kétség ott volt. Mi van ha mégsem?

<<< vissza