|
Caplarie vámpírja, 5. fejezet
ÖT
Értetlenül nézett rám, és valószínűleg a tekintetem árulta el az igazi okot, mert, amint sötéten örvénylő szemei az enyémbe fúródtak, arca, ha lehet még sápadtabbá vált, az ágy keretét puszta szorításával ketté roppantotta. Ijedten ugrottam hátra, ajkaim közül sikoly hasította át a szoba száraz levegőjét. A falig hátráltam, remegtem akár a kocsonya, és azért küzdöttem, hogy megálljak a saját lábamon.
- Ne, kérlek. - kérlelt Alex. - Megmagyarázom. Mindent elmondok, csak hallgass meg kérlek. - Az ágyra pillantottam, aztán rá, az ajtóra és végül az ablakon állapodott meg a szemem, persze továbbra is készen álltam az életem mentésére, ha úgy hozza a sors. - Tudom, hogy mérges vagy, össze vagy zavarodva és dühöt érzel, de kérlek hallgass meg. Lehet, sőt biztos, a végén utálni fogsz, mégis tartozom a magyarázattal, és jogod is van hozzá. - Jobbjával a fotel felé intett. Megráztam a fejem, túl közel lennék hozzá, az pedig most nem menne. A zavartság, a kétségbeesés és a félelem furcsa keveréke vegyült össze bennem. Hátamat a falnak támasztva igyekeztem talpon maradni.
- Úgy húsz évvel ezelőtt Duran megjelent és üzenetet hozott. Az itt töltött napjai alatt pénzéhsége nem hagyta nyugodni. Minden tiltakozásom ellenére szép lassan behálózta az elmémet, felajánlotta a segítségét, a már-már felemésztő magány enyhítésére. Mikor szavamat adva aláírtam a szerződést eltűnt, és csak hónapokkal később tért vissza, az ő szavaival élve „ajándékkal”. Megláttam a kiutat a sötétségből, de nem tartott sokáig az öröm. - Elfordult tőlem és sétálgatni kezdett. - Elisabethnek hívták. Aranyszínű fürtjei, porcelánszerű babaarcot takartak, égkék szemeiben a nap fényét láttam megcsillanni. Eltitkoltam előle milyen szörnyeteg is vagyok, csak azért, hogy minél erősebben magamhoz láncolhassam. Boldog volt, akárcsak én, végre újra élőnek, ifjúnak érezhettem magam. Aztán eljött az a borzalmas éjszaka. Éhség kínzott, de nem tudtam magára hagyni. Annyira törékeny volt, igazi kincs. - felsóhajtott. - Minden egy pillanat alatt semmivé lett. A szörny úrrá lett rajtam, s mire feleszméltem volna, vére akár a drog áradt szét bennem. Még mélyebbre süllyedtem a büntetésem perzselő poklában. Nem számított többé az emberség vagy az emberi lét, szabadjára engedtem a bennem lakozó démont. Nem érdekelt ki jön, vagy mi történik. - rám pillantott. - De ez mond megváltozott. Amikor téged megláttalak már tudtam, hogy vége a szörnyi sanyargatásnak. Elisabeth megmutatta, hogy a vámpírok is képesek érezni, de amikor ő elment minden elveszett. Viszont te újra megmutattad miért kell önmagamért küzdenem, mennyire is lehet egy vámpír emberi, s habár a szívem nem dobog, mégis tele van érzésekkel. Ismét élőnek érzem magam, olyannak, mint bárki más. Félek, ha eltűnsz azzal nekem is végem. Nem akarok olyan lenni, akit csak a vérontás vonz, ilyen voltam, és ha hihetetlennek is tűnhet, inkább meghalok, mintsem újra azzá váljak. Láttam rajtad, hogy beletörődtél az ittlétedbe, szinte élvezted a kastélyban töltött időt. Most, hogy már tudod, ki vagyok, s ki voltam, kérlek, gondold át, és maradj velem. - szemeivel a tekintetem kereste. Féltem belenézni a mélyfekete szempárba, ránézni a sápadt, ám így talán még gyönyörűbb arcra. A szavai lesokkoltak. Azért hozatott ide, hogy véremet vehesse? Ezek után még arra mer kérni, csináljak úgy, mintha mi sem történt volna?
- Miért nem jöttek vissza értem? - kérdeztem halkan, több hosszú, csendes perc után.
- Nem tudják, hogy itt vagy. - felelte. - A létezésed is homályba merült.
- Mi? - kaptam fel a fejem.
- Minden ismerősöd emléke kitörlődött, amelyben fontosabb szerepet játszottál. - Hangjában bűntudat csengett. Bennem viszont a düh kezdett kitörni. A nagynéném, a lenéző osztálytársaim, és még az utolsó házunk mellett tanyázó hajléktalan is elfeledkezett rólam! Sokszor kívántam már ezt, de most, hogy megtörtént már inkább visszacsinálnám az egészet. Miért pont velem történik mindez?!
- Nem is létezem. - tátogtam némán a szavakat, amik a fejemben inkább sikitásnak hangzottak. Alex közelebb lépett. - Ne! - kiáltottam.
- Samantha… Sam. - hangja lágy volt, próbált hatást gyakorolni az érzéseimre, azok viszont úgy összekuszálódtak, hogy egy buldózer is hatástalan lett volna.
- El akarok menni! - mondtam és ellöktem magam a faltól. Egészen az ajtóig sikerült eljutnom.
- Ne menj el, kérlek. - ölelt át. Kapálóztam, ütöttem ahol értem, sikítva próbáltam szabadulni, akár abban a régi rémálmomban. Aztán csillapodva hagytam magam lefogni, de mikor a szorítása enyhült, kiszakítottam magam és rohantam, ahogy csak a lábam bírta.
- Samantha! - kiáltotta utánam. Kirohantam a rejtekajtón át az udvarra- A hirtelen ért napfény megvakított, elszoktam az éles fénytől. Megnyugtatott a tudat, ide nem jöhet utánam, de féltem, ha mégis megteszi, az az életébe kerül.
A fák közé vetettem magam, az erdő megfogta ugyan a Nap egy részét, de eleget engedett át belőle a látáshoz. Neszt hallottam a hátam mögül, ami gyorsabb futásra ösztökélt. Hátrapillantottam, és ennyi épp elég volt egy megakadályozhatatlan eséshez. A lábam sajgott, a tenyeremből kis patakként csörgedezett a vér.
- A francba! - szitkozódtam. Egy szélesebb fatuskóra húztam fel magam. Az előbb kis híján halálra ijesztő zaj közelebbről hallatszott immár. Bicegve, több fa mögé rejtőzve néztem a forrás irányába, és a szívem hatalmasat dobbant.
Alex az egyik fába kapaszkodva próbált előrébb jutni. Alig állt a lábán, a testét több helyen égési sebhely borította. Az arcának, s a nyakának egy része felismerhetetlenségig összeégett, a keze sem nézett ki sokkal jobban.
Saját fájdalmammal, és félelmeimmel mit sem törődve ugrottam oda hozzá, nem tudtam hol merjek hozzáérni, vagy egyáltalán szabad-e.
- Alex! - néztem rá könnyeim sűrű függönye mögül. Az a fa amibe épp kapaszkodott, pont elég árnyékot nyújtott.
- Bocsáss meg. - suttogta alig hallhatóan.
- Mit csináljak? Mond, mit tegyek?! - szinte zokogtam.
- Bocsáss meg. - súgta ismét.
- Nem haragszom rád! De had segítsek! - kiabáltam kétségbeesetten. Amennyire finoman csak telt tőlem, megfogtam az oldalát, ám ebben a pillanatban összecsuklott, és vele együtt én is. A máskor jéghideg bőre égette a kezemet. Leültem a fa tövében és aggódva fürkésztem az arcát. Hirtelen eszembe jutott egy kép, amit láttam anno valamelyik sorozatban. Alexre néztem aztán a tenyeremre. Gyorsan kellett tennem, bármit is akarok, minden perc számított. Összeszorítottam a szemem, és amilyen erősen csak tudtam ráharaptam a sebzett tenyeremre. Piszkosul fájt, de van, ami még rosszabb volt ennél. A tudat, hogy elveszíthetem elviselhetetlenebb volt bárminél. Friss vércseppek szaladtak végig egymás után a karomon. Lassan, de biztosan törtek elő, és nekem pont ez kellett. A szájára szorítottam a vér borította kezem, amit először visszautasított, ám a benne lakozó vámpír lecsapott rá. Összeszorított szájjal, halkan nyöszörögve tűrtem, akár az összes vérem elvehetné, ha ezzel megmenthetném. Ujjaival átfogta a csuklóm, szorította, ropogtak a csontjaim akár a vékonyka perecek. Mikor végre elengedett, a szédülés és a hányinger egyszerre döntött le a lábamról. Oldalra estem, s a hideg földdel próbáltam enyhíteni rosszullétem. A tenyeremben a vékonyka kis vágás, a két mély seb mellett szinte észrevehetetlen volt. Minden olyan furcsa volt, forgott az erdő, homály vett körül és a szél rezgette ágak távoli neszként jutottak el hozzám. Mégsem féltem. Nem pánikoztam, semmit sem éreztem. Aztán ritkulni kezdett a köd. Feltűntek előttem a fák, a testem mozdulni volt képes, felfogtam azokat a dolgokat, amelyek körülöttem zajlottak. Nehézkesen ugyan, de felültem, fejemet fogva körbenéztem és Alexet kerestem. Mellé másztam, és aggódva fürkésztem az arcát. A nevének monoton ismételgetésére felemelte a fejét, és nem tiltakozott, amikor nagy nehézségek árán felemeltem, hogy valahogy biztonságba juttassam, mielőtt a Nap úgy fordulna, hogy ide is elérne a fénye. Segített amennyire csak tudott, a vérem felgyorsította a regenerálódását, szinte éreztem miként erősödik meg mellettem.
A legbiztonságosabb a kastély falai közt lehetne, ám odáig képtelenség, hogy elérünk. Hatalmas szabad terület húzódott az erdő és az épület közt, ide csak az ő gyorsasága lehetne elég, ami jelen pillanatban aligha létezik. Egészen az utolsó pár fáig botorkáltunk. Nehéz döntés előtt álltam. Végül levettem a pulóverem és a tőle kapott inget, rátettem amennyire tudtam, hogy minél több helyen védhessem a bőrét.
- Figyelj rám! - finoman felemeltem a fejét, hogy láthassam a szemét. - Tudom, hogy nem lesz könnyű, de minden erődet össze kell szedned. Szükségem lesz rád, nélküled nem sikerül! Annyit kérek, hogy amilyen gyorsan csak tudsz, lép, sétálj, fuss, mindegy, de muszáj!
- Rendben. - suttogta.
- Akkor háromra! - Nagy levegőt vettem. - Egy… kettő… - az idegességtől elmosódott előttem a kastély képe. -… három! - kiáltottam mielőtt meggondolhattuk volna magunkat. Fogalmam sincs honnan szedtem annyi erőt, az idő szinte megállt körülöttünk, mi is lassúnak tűntünk, akár a filmekben. Vajon odaérünk valaha?
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
