|
Caplarie Vámpírja, 1. fejezet
EGY
- Üdvözöljük önöket a Caplarie kastély falai között. A két részből álló épületcsoportot a 18. század első felében építtette egy nagybirtokos nemesi család, melyek utolsó leszármazottja alig tíz évvel ezelőtt hunyt el. Kérem, kövessenek és megmutatom önöknek a szalont és a dísztermet, ahol a híres bálokat rendezték.
- Nem lehetett valami nagy cucc, nekem nem küldtek meghívót. - vágott unott arcot Josh. Lassan vánszorgott a csoport az idegenvezető után, aki legalább annyira élvezte a túrát, mint minden délután a tizen-akárhanyadik csapat körbevezetésekor.
Részemről engem teljesen lázba hozott a dolog, hogy egy igazi skót kastély falai között sétálhatok.
- 1872. július harmadikán tűz ütött ki a keleti szárnyban és rengeteg értékes műtárgy odaveszett. A McRoyal család ennek következtében az anyagi csőd szélére került. Utolsó mentsvárként a birtok eladása mellett döntöttek. Ekkor vette át kezébe az angol földet maga mögött hagyó Gordon dinasztia, amely több mint száz évig birtokolta a területet. Míg a McRoyal családot bőkezűnek, nemes lelkűnek ismerték a környező falvakban, addig a Gordon leszármazottak zsarnoki oldalukat mutatva szinte teljesen elzárkóztak az emberek elől. A hosszú, elszigetelt évekről csak pár feljegyzés maradt az utókornak. Egyes források szerint Thomas J. Gordon, a föld tulajdonosa, több gyermeket is nemzett, ám csak kettő érte meg a felnőtt kort. Victorinet csak ritkán említik, átlagos életet élt, tizenkilenc évesen egy angol lord vette feleségül és vitte vissza magával hazájába. Az öccse, Alexander nagy utazó hírében állt. Huszonöt éves korában világkörüli útra indult ahonnan sohasem tért vissza. A fenn maradt források közül több Amerikát említi letelepedési helyének, míg mások halálhírét terjesztették. A mai napig homály fedi az igazságot.
- Nem tudta mit hagy a háta mögött. - bámultam tátva maradt szájjal a szalon díszes falait és lenyűgöző berendezését. Manapság már mind vagyonokat érhet. Végighúztam ujjaim a hibátlan holmikon, miközben becsukott szemmel kizártam a külvilágot, és megpróbáltam magam elé képzelni az akkori életet.
Nagyokat pislogva ugrottam vissza valóságba. A szoba, ahol álltam, félhomályban úszott. Csak a szomszédos helyiség ablakai árasztottak be némi fényt. A falakon régi, poros festmények lógtak, az egykori lakók portréi valószínűleg. Erre biztos nem vezetnek a turista útvonalak különben minden ragyogna a tisztaságtól.
- Hahó! - mondtam félhangosan. Reménykedtem, hogy valaki meghall és felesleges lesz kiabálnom. - Valaki?
Semmi feleletet nem kaptam, kezdtem bepánikolni. A lenyugvó Nap sugarai furcsa árnyékokat vetettek a falakra, amitől az egész kezdett egyre hátborzongatóbbá válni. Kétségbeesetten rohantam egyik szobából a másikba. Nem találtam egy árva lelket sem, ami csak fokozta bennem a feszültséget. Fel fog tűnni a többieknek a hiányom! Biztos! A keresésemre indulnak majd, meg kell várnom őket.
Egy rég nem használt valószínűleg pihenőként szolgáló teremben álltam, a bútorokat vastag porréteg takarta. A derekamra kötött pulóverrel letakarítottam egy kis foltot a kanapén és leültem. Ahhoz képest, mennyire régi darab, mégis egész kényelmes. Hiába győztem meg magam az átmeneti elveszettségemről, nyugtalanság uralkodott bennem. Olyan volt, mintha figyelnének. Lehet ez a paranoia első jele, de akkor is idegen tekintetet éreztem magamon. Idegesen mocorogtam, közben azon agyaltam hol lehet a leskelődő. A szobában senki sem volt rajtam kívül, csak a portrék élethűsége miatt lehet az egész.
A szürkület olyan gyorsan elért, mint a szél, de még mindig abban bíztam, hogy a többiek hamarosan megtalálnak. Elővettem táskámból a mindig nálam lévő öngyújtóm, s meggyújtottam az asztalon álldogáló gyertyát. Az égő por szagától könnybe lábadt a szemem. Felemeltem tartójánál fogva, és sorba végiggyújtottam a falon lógókat is. Egész hangulatossá varázsolták az amúgy zord helyiséget. A még mindig tomboló üldözési mánia eloszlatására körbejártam a festményeket, szobrokat, mindet jó alaposan szemügyre véve. Megkönnyebbülten sóhajtottam fel, mikor az utolsó műtárgyat is átvizsgáltam, eredménytelenül.
A hátam mögött az egyik gyertya pislákolni kezdett, mintha valaki ráfújt volna. Hátra fordultam és az ütő megállt bennem. Esküdni mertem volna rá, az előbb még a képen lévő alak lefelé bámult, most pedig egyenesen rám szegezte hűvös tekintetét. A szőr felállt a hátamon a nézésétől. Bátortalanul közelebb léptem és fényforrásom a magasba tartva vizsgáltam a portrét.
- Alexander William Gordon. - olvastam fel hangosan a keretre erősített táblára gravírozott nevet. - Hm, nem rossz. - állapítottam meg arcvonásait nézve. - Kár, hogy ma már nem szaladgálnak ilyen jó pasik az utcán. - Leeresztettem a kezem és visszatérni készültem a kanapéhoz, amikor váratlan dolog történt. A szempár az arcom magasságából kiindulva lefelé haladva végignézett rajtam, majd ismét visszatért az arcomra.
- Te sem panaszkodhatsz - szólalt meg. Kővé dermedtem. Sikítani szerettem volna, de egy hang sem jött ki a torkomon. Nem, nem képzelődtem! Ebben biztosabb voltam, mint abban, hogy a Mikulás nem létezik. Hatalmasra tágult szemekkel, ledermedve bámultam a képre, ami nem beszélt, s nem mozdult többet. Szép lassan kezdtem visszanyerni az uralmat testem felett. Óvatosan hátrébb léptem, majd nyugodtnak látszó léptekkel elhagytam a szobát.
Lehet, hogy az elmúlt órák többségét átaludtam, és csak álmomban jártam végig a szomszédos helyiségeket? Ugyanis a szépen kifaragott faajtó, amely mögött én a többihez hasonló díszes szobát véltem nemrég felfedezni, most egy komor, rideg termet mutatott maga mögött. Szilárd kőlépcső vezetett felfelé, és mivel más lehetőségem nem akadt arra indultam tovább. Sötétség zárt körül, csak az a kisfényem maradt, amit a vészesen fogyó gyertya adott. Csodák csodájára hosszas trappolás után ismét ajtóra bukkantam. Az igazán megdöbbentő dolog azonban mögötte fogadott. Fényárban úszó folyosóra tévedtem. Minden csillogott, s hibátlan volt. Úgy éreztem magam, mint aki legalább száz évet ugrott vissza az időben.
- Hű! - Ámuldoztam. Talpam alatt a legfinomabb vörös szőnyeg terült el, hosszan, ameddig csak elláttam. Kívülről sokkal kisebbnek tűnt az épület. Félve indultam el balkéz felé, mintha bármikor elém ugorhatna egy szörny. Rémképeim nem voltak alaptalanok, hiszen az előbb kaptam bókot egy festménytől. Még mindig hajmeresztő a gondolat, hogy nem képzeletem játszott velem, hanem tényleg megtörtént!
Az egyik útba eső ajtón akadt meg a szemem. Más volt, mint a többi. Kézzel faragott mintái és színarany kilincse lenyűgözött. Megfogtam a kis gombocskát és elfordítottam. Halk kattanás hallatszott, s kinyílt. Bekukucskáltam. Leírhatatlan a látvány, ami fogadott. Bordó és arany színek váltogatták egymást a bútorokon, a falakon és az összes többi berendezési tárgyon.
- Azta! - Nem jutott jobb szó az eszembe. Csillogó szemekkel néztem körbe-körbe. Beljebb léptem, és lassan végigjártam a helyiséget. A bársonyból készült függönyhöz érve ujjaimmal végigsimítottam ráncain, s kíváncsian húztam félre.
- Ne! - dörrent rám. Mozdulatlanná válva, ijedten pislogtam a vörös anyagra. Egy kéz nyúlt az enyém felé. Elkaptam a karom, s hátrébb léptem, egyenesen beleütközve a mögöttem állóba. Sikoly-szerű hang hagyta el a szám, miközben félreugrottam, s szembefordultam a jövevénnyel. A vér meghűlt az ereimben, ahogy az idegenre néztem. Bevillant egy kp, az alsóbb szinten függeszkedő portréról. A felismerés villámként hasított belém. Az orrom előtt állt, eleven valójában a több mint száz éve halott férfi: Alexander W. Gordon! Bőre sápadt volt, szemei feketék. Sokkal magasabbnak tűnt, mint a festményről tippeltem. Sötétkék ingjének felső pár gombja szabadon lengedezett, tökéletes belátást nyújtva szürkés bőrére és kidudorodó izmaira. Lélegzetelállítóan festett. Jobb szó nem is jutott róla eszembe, mint a „gyönyörű”. Csak egy baj volt. Ámuldozásom közepette elfelejtettem egy elég lényeges dolgot. Történetesen egy szellemmel néztem farkasszemet, ami magában is abszurd volt, de még pluszban a félistenszerű szépsége már túlfeszítette azt a bizonyos húrt.
- Csukd be a szád, mert kiszáradsz! - szólalt meg hirtelen. Nagyot nyeltem és hátráltam egészen a falig.
- Ki… kísér… kísértet… - dadogtam -… vagy?
- Szerinted? - Tárta szét a karját. Szaggatottan bólintottam. Furcsa vigyor jelent meg az arcán. - Ha így gondolod, legyek az. - Leült az ablak előtti fotelbe, kényelmesen elhelyezkedett, s rám nézett. - Hogy kerültél ide? Erre a szintre már rég nem tette be ember a lábát.
- El… eltévedtem. - Meglepett mennyire hidegen hagyta a jelenlétem.
- Oh, igen. - Lassan, kimérten beszélt. - Előfordul.
- Te… te voltál… ott lent, ugye? - Küzdöttem az egybefüggő beszédért, miközben még levegőt is alig kaptam.
- Sok helyen megfordulok. Ki emlékszik már arra? - Felkönyökölt a karfára, és ujjai hegyét összeérintve, szája elé emelte, felette továbbra is engem figyelt.
- Ha… megmondod hol a kijárat… én elmegyek és… nem is hallasz többet felőlem. Mert elengedsz… ugye? - Nem mertem megszólalni többet, csak vártam a választ, ami valamiért váratott magára. A feszült csendben a reményem maradékai is elszálltak. Fogalmam sem volt, hogy a hallgatása azt jelenti „Menj már a francba!” vagy „Nem mehetsz innen többé!”. Élt bennem a gyanú, az utóbbi mellett döntött. Ennek, ha hangját nem, de jelét nagyon is adta. Mintha huzat keletkezett volna, egy erősebb széllökés becspata az ajtót, elzárva előlem a menekülés útját. Ijedten ugrottam egyet, a szívem felcsúszott a torkomba és őrülten dobogott. A kastély beleremegett a csattanásba. Azt hittem kitörnek az ablakok, úgy remegtek tartóikban.
- A fenébe! - morogta. Nem értettem mi baja, elkapott, mozdulni sem birok. Pár másodperccel később rájöttem. Fülsüketítő vijjogás tört át a falakon. Kezemet fülemre tapasztottam, szememet összeszorítva végigcsúsztam a falon egész a földig. A dobhártyám ki készült szakadni, a fejem majd szétrobbant a visítástól. Aztán a zaj megszűnt. Néma csend telepedett a kastélyra. Óvatosan kinyitottam a szemem és felegyenesedtem. Az ajtó tárva-nyitva állt, a fotelből eltűnt a szellem. Egyedül voltam. Bátortalanul a kijárat felé lépkedtem. A folyosó ugyanolyan kihaltnak tűnt, mint az emelet többi része. Akár egy börtönből szökő rab, osontam végig az úton amerről jöttem. Megkönnyebbülten fújtam ki a benntartott levegőt miközben a kilincs felé nyúltam.
- Máris menni akarsz? - szólalt meg a hátam mögött.
Tágra nyílt szemekkel, légszomjjal küzdve fordultam felé. Azzal a vigyorral nézett rám, amivel előbb a szobában. - Rendben, menj csak. - mondta, s visszasétált. Döbbenten figyeltem, ahogy távolodik. Ennyi? Szabadon távozhatok? Hát jó.
Meglepően hamar rátaláltam a földszintre vezető útra. Mikor kinyitottam a „múzeumi” helyiségekhez nyíló ajtót valami villant egyet, és a riasztó ablakrengető visításba kezdett. Becsaptam az ajtót, s rohanni kezdtem felfelé, ahol halkult a ricsaj ereje. Kifulladva dőltem a sötétbarna lambériának. Reméltem, hogy többet nem kell látnom ezt az átkozott folyosót, erre ismét itt vagyok, bezárva, együtt egy kísértettel, aki az életemet akarja. A szoba felé vánszorogtam. Amikor beléptem vízcsobogás szerű hangra lettem figyelmes. Kíváncsian léptem beljebb. A szellem sehol, a zaj viszont élesebben hallatszott. Körbenéztem. A falból a mintájával megegyező borítású rejtekajtó nyílt, résnyi távolságban, talán épp azért, hogy észrevegyem. Csapdát sejtettem, mégis odamentem. Több tucat gyertya világította be a kis helyiséget. Ablaka nem volt, csak egy bejárata, amin keresztül pislogtam én akkor be. A hangulatos fényekből egy meglepően modern fürdőszoba rajzolódott ki. A csobogó hang, mint kiderült, a bal sarokból érkezett. A zuhanyzó homályos üvegfalai, egy alakot rejtettek. Közelebb osontam, s meglepetten fedeztem fel egy férfit, akiben kisebb összpontosítás után a szellemet véltem felfedezni. Nagyokat pislogva bámultam rá. A kísértetek szoktak tussolni? Na ne! Ez abszurd!
- A leselkedést a törvény bünteti. - Elzárta a csapot. - És ezt a kiskorúaknál szigorúbban veszik.
- Csak, hogy tudd… - emeltem fel a hangom. -… nem vagyok kiskorú!
- A hazugság is vétek.
- Az a pár nap már nem számit! - kiáltottam. Mögöttem megnyikordult az ajtó és becsukódott. Pánik lett úrrá rajtam. Hallgatnom kellett volna a megérzésemre! - É… és egyébként is! - Próbáltam ugyanolyan bátor és határozott maradni. - Nem kukkolok én senkit!
- Akkor azt minek neveznéd, hogy rátörsz egy békésen zuhanyzó férfira és itt tátod a szád?
- Nem is… - kezdtem bele az újabb ellenkezésbe.
- Jó hagyjuk, felejtsük el. - zárta le a témát. - Viszont ha már itt vagy, tedd hasznossá magad és add ide a törölközőt!
- Mi vagyok én, a szolgád? Vedd el Te! - Sarkon fordultam és reménykedtem, hogy az ajtó most is pont olyan egyszerűen kinyílik, mint egy szinttel lejjebb. Váratlanul azonban akadály tűnt fel az orrom előtt, én pedig a lendülettől egyenesen nekimentem. Szép volt Sam, gratulálok!
- Alig fél órával ezelőtt még rémülten dadogtál nekem. Most meg egyszerűen elküldesz a fenébe? Érdekes ember vagy te Samantha. - Szélesre tárta előttem a kijáratot. Megmozdulni sem bírtam, nemhogy lépni.
- Honnan tudod a nevem? - kérdeztem végül.
- Ez amolyan „kísértet” dolog. Tudom és kész. De kifáradnál végre? - Kezével a hálószoba felé intett.
- Nem! - vágtam rá. - Ha szellem lennél simán átmennél a falon, és semmi szükséges nem lenne a fürdésre. Szóval te nem vagy az! Akkor mégis ki vagy mi vagy?
- Úgy vádaskodsz, mintha a „Nagyesküt” tettem volna le. Egy árva szóval sem mondtam, hogy az lennék. - Miután látta, szándékomban sincs ennyivel lezárni az ügyet, vállat vont és ott hagyott. Mérgesen dobbantottam és utána mentem.
- Azonnal engedj ki innen vagy sikítok, míg meg nem találnak! - néztem rá dühösen.
- Már rég elmehettél volna, mégis itt vagy. Ne engem vádolj ezért! - Eddig fel sem tűnt a szoba sarkában álló paraván. A szellem… „akármicsoda” eltűnt mögötte. - Ugye nem zavar, ha egyedül öltözöm fel? Vagy ezt is nézni szeretnéd?
- Utoljára mondom, A FRANC SE KIVÁNCSI A NYAMVADT TESTEDRE! - kiáltottam és kiviharzottam a szobából. Kell lennie még egy kijáratnak valahol! Az ilyen régi épületeknél sohasem terveztek csak egy kiutat. Legalább kettőnek kellene lennie! A fenébe! Idegességem levezetésére egy isteneset adtam jobb lábammal a falnak. A fájdalomtól könnybe lábadt a szemem. Nevetés visszhangzott a folyosón.
- Szánalmas. - Összecsapta a tenyerét és tovább kacagott. A düh elöntötte az agyam, lábujjaim sajgását figyelmen kívül hagyva elé léptem és mélyen a szemébe néztem.
- Jól figyelj rám! Ha lehetne, most azonnal elhúznám innen a csíkot! Vissza se néznék! De amilyen rohadt nagy szerencsém van ebben az átkozott életben találkoztam Veled, akiről tulajdonképpen azt se tudom, kicsoda vagy micsoda, csak annyit, hogy meg akarsz ölni! Szóval hagyjuk végre ezt az idióta játszadozást és tedd meg vagy hagyj békén! Világos voltam?! - fejeztem be az üvöltözést, s a kimaradt levegővételeket pótolva kapkodtam oxigén után.
- Abszolút. - Tette maga elé a kezét megadóan. - A fejemet azért ne harapd le.
- Nem is lenne hozzá gusztusom. - fintorogtam. Félre löktem a kezeit és elrobogtam mellette.
- Ezt sértésnek veszem. - kiáltotta utánam.
- Annak is szántam! - vágtam vissza és eltűntem a hálószoba bejárata mögött. Lehuppantam a fotelbe és mérgesen fontam össze karjaim a mellkasomon. Hihetetlen mennyire meg tud változni egy átlagos élet pár pillanat alatt.
Az eseménydús nap okozta fáradtság azonban hamar átváltoztatta mérgemet álmos öntudatlansággá, és mielőtt bármit tehettem volna, már le is csukódtak a szemeim.
A Nap vakító sugarainak fénye és melegsége ébresztett. Hunyorogva ültem fel, kezeim alkotta árnyékból pislogtam körbe. Kétségtelenül nappal volt, erre már az első percben rájöttem. Ami viszont egy kis időmbe telt az a saját helyzetem betájolása. Úgy érzem magam, mint akit valami súlyos tárggyal fejbe vágtak. A legutolsó emlékképem: a fotelben ültem és olyan mérges voltam szinte felrobbantam a dühtől. Most pedig itt fekszem az ágyon, és fogalmam sincs, hogyan kerültem ide. A világosság még mindig bántotta a szemem, mégis felálltam és az ablakhoz botorkáltam. Legalább a negyediken lehettem, szédítő volt a mélység, ami alattam tátongott. A táj, ahogy a messzeséget néztem, minden tériszonyomat feledtette velem. A távolban hegyek meredeztek az ég felé, előttük hosszú vonalban sűrű erdő húzódott. Fent a magasban madár repült, a kastélyhoz tartozó sík terület fölött, éhesen, áldozatra lesve rótta a köröket. Ennél már csak a lenyugvó Nap sugarainál lehetne varázslatosabb a látvány.
„Ha az a… az a… ” - éreztem felgyorsuló szívverésem és az ezt magával hozó feszültséget. Aztán eszembe jutott. Körbe fordultam, de egyedül voltam a szobában. A folyosón sem láttam, az egész emelet üresnek látszott.
- Hahó! - szólaltam meg félénken. - Szellem… akármicsoda…
Felelet nem érkezett.
<<< vissza
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
