Vérszomj

   Az emberek manapság csak rohannak ebben a világban, a fiatalok igyekeznek élvezni az életet miközben a szüleik, s később ők maguk is jövőjükön fáradoznak. A felnőttek pedig próbálják elfogadni a nekik szánt életet, dolgoznak vagy épp rossz, esetleg jó útra térnek, ám vannak olyan kivételes esetek, mikor az effajta monotonitás érvényét veszti. Elég egy apró fordulat, és minden megváltozik. Ez történt azon az estén is, amikor… Nem szeretnék ennyire előre szaladni. Az általam elmesélt történet, melyet a következőkben olvashatsz három húszas éveinek közepén járó nőről szól, akik tizenéves korukban együtt álmodoztak a fényes jövőről, aztán felnőttek és ráébredtek mennyire félreismerték a világot. Sorsuk barátságukkal kezdődött az általános falai közt, és az iskolák után, egy közös lakásban ért véget. Bár külön pályán indultunk el, nem húzott szívünk más felé, együtt vagyunk, együtt élünk és ez az állapot mindaddig megmarad, míg a gyermekkori fehér lovas hercegeink el nem jönnek értünk. Ez egy eskü, melyet sohasem szegünk meg. Hogy kik vagyunk mi? Ez roppant egyszerű! Nézzük például Marie Salivent! Örökmozgó, lázadó teremtés, akivel már a szülei sem bírtak. A középiskolában is énekesi pályáját hangoztatta, de e célja derékba tört, amikor szülei parancséra egyetemre ment, ahonnan a szabályok betartásának hiánya, valamint tanulmányi átlaga miatt eltanácsolták. Szerencsére Linda apjának egyik cégénél titkárnőt kerestek, ezzel megmentették Marie életét, mert képes volt talpra állni és most falja az életet. Kiéli mindazt, amit anno tiltás alatt is megtett. Egyszerűen imádom! Viszont ha már szóba került, írnék pár szót Melinda Harrisről, aki a világ legtehetségesebb cukrásza! Fantáziáját a sütő mellett, lisztel borított arccal képes szabadjára engedni, kezei közül számtalan remekmű került már ki. Talán ő a legszerencsésebb hármunk közül, apja mindenben támogatja, és minket is úgy szeret akár az édes lányait. Remekül vezeti szállítmányozási cégeit szerte a világban, eközben apai felelőssége alól sem bújik ki. Mennyire másképp viselkedik, mint az én drága jó anyám. Elérkeztünk saját pár szavas bemutatkozómhoz. Samantha Cooper, egy személyben írónő, rendező- és színésznőjelölt. Jól hangzik mi? Kár, hogy ezeknek fele csak álom, s szerintem az is marad, legalábbis most már.
   A kis csapatunkból Marie a lázadó, Linda a talpraesett és én vagyok a reménytelen álmodozó. Ha úgy néznénk, csodás szereposztás lenne bármilyen filmbe, de sajnos a nemsokára következő történetem nagyon is valóságos. Saját bőrömön tapasztalhatom a Sors ostoba fintorát, amikor Fortuna elpártol mellőlem, és bármelyik pillanat lehet az a bizonyos utolsó.
   Reggel nyolc óra, Los Angeles északi szélén, egy aprócska, ám annál otthonosabb lakásban:
- Ma este oltári csajos bulit tartunk! - ujjongott Marie. Kis híján az abroszra küldtük szánkból a kávét, mikor lelkesedésében hátba vert minket.
- Biztos jó ötlet ez? - nézett rá enyhén bosszús arccal Linda, miközben segített letörölni élénkpiros blúzomról a ráöntött fekete löttyöt. - Múltkor sem alakultak túl jól a dolgok.
- Ma egy isteni helyre viszlek titeket. Mark szerint a legjobb hely a városban, és ha ő mondja, akkor az úgyis van! Pasik, pia, zene, mi kell még?
- Pénz? - kérdezett vissza Linda. - Fölösleges idő? Marie, értsd meg, nekem szövegkönyvet kell magolnom! - magyaráztam neki legalább századjára.
- Péntek van csajok, ne ücsörögjetek már a tojásaitokon! Ráértek arra nyolcvan éves korotokban! - Látszott rajta mennyire nem érti mi bajunk. Kihagyni a nagy pénteki kiruccanást, ez általában távol állt az élet-stílusunktól.
- Lehetetlen alak vagy! - csóváltam fejem. - El fogok késni! Linda, kidobsz a színháznál?
- Kapsz öt percet! - intett rám se nézve, mire felugrottam, s szobámba rohantam valami új felső után nézni.
- Később hívlak titeket, és elmondom, mikor-hol találkozunk! - zárta le a témát Marie, majd felkapta táskáját, és magunkra hagyott minket. Utálta, egyenesen gyűlölte a titkárnői munkát, ha lehetne, minden nap bulizni járna, szórná a nem-létező pénzét.
   Lindának hála pár percnyi késéssel megúsztam az amúgy legalább fél órás csúszást, ami miatt a rendezőnk tűzokádó sárkánnyá változva ordítozott volna. Levegő után kapkodva huppantam le az első felvonásra berendezett díszletek egyik székére. Épp csak rendezhettem fejemben a gondolatokat, amikor Peter szinte a semmiből megjelent a színpad előtt, köszönés nélkül belevágott a mondókája közepébe, leszúrta a hangosítókat, mert elhagyták a helyüket. Aztán jött a tömény kétórányi olvasópróba, majd a tíz percnek hívott három pislogásnyi szünet, és ismét a próba, ekkor már négy órává nőve ki magát.
- Li, szia! Mi a helyzet? - vettem fel a mobilom a metró felé menet.
- Befejeztem a rózsát! Nagyon állat lett! - újságolta hatalmas örömmel a hangjában. - Tuti fel se merik vágni az esküvőn. A főnök szerint fizuemelés van kilátásban, ha így haladok.
- Megmondtam, hogy tarolni fogsz!
- Én azért kételkedtem.
- Akkor gondolom ma te is mész Marievel - húztam el a szám.
- Lehet, de csak ha te is jössz.
- Már mondtam, tanulnom kell!
- Benézünk, táncolunk kicsit, azután lelépünk. Nekem sincs nagy kedvem hajnalig tombolni. - Eltöprengtem a lehetőségen. Így azért lényegesen jobban hangzott. Egy kis kikapcsolódás, semmi másnaposság, és be tudom hozni a lemaradást.
- Hát jó. Legyen! - egyeztem bele végül.
   Minden előjele megvolt a szerencsétlen napnak, kezdve azzal, hogy reggel elaludtam, folytatva a színházi bakijaimmal és tovább fokozva a metró lerobbanásával. Kb. háromnegyed órát szenvedtünk két megálló közt, mire a szerelvény megindult és bedöcögött a legközelebbi leszállási pontra. Épp elértem a buszt, amire pár megállóval később Marie is felszállt.
- Kilenckor irány a Vérszomj! - kiáltotta, mire többen felénk fordultak. - Annyira jó lesz!
- Mi a neve? - döbbentem le. - Ne már! Ez béna!
- Nekem bejön - fülig érő mosolyát akarva sem lehetett volna letörölni. Kiakasztott Marie folyamatos sikongása, ami idővel Lindára is átragadt. Általában benne vagyok az őrült „buli előtti hajtépés” című dologban, de ezen az estén inkább rájuk hagytam. Marie szokás szerint bedobta magát, a szőkeség tudja, mivel kell levenni a pasikat a lábukról, Lindáról nem is beszélve. Az amúgy egyenes fekete haját göndör fürtökké varázsolta, és a ruhájához illő kék hajpánttal igazgatta el. Irigylem őket a kifinomult ízlésükért. Részemről letudtam a máskor copfba kötött hajam egyszerű kontyba tűzésével, a farmerszoknyámmal és a fehér felsőmmel.
   A sor az ajtótól az épület végéig kígyózott, mi a legvégén ácsorogtunk már egy örökkévalóság óta. Marie váratlanul eltűnt mellőlünk, majd felbukkant kicsivel később. Értetlenül hagytuk vonszoltatni magunkat a bejárathoz, ahol a biztonsági őrök tekintetét magamon érezve engedtek előre minket. A lányokkal ellentétben nekem voltak apróbb fenntartásiam a hellyel kapcsolatban. A zene kétségtelenül fülsüketítő, lüktető és táncra hívó volt, a fények elvakítottak és a füst fojtogatott, de elég hamar hozzászoktam ezekhez, s kezdtem élvezni az egészet. Leültünk a bárpulthoz, megrendeltük az első kört és körbe-körbe nézve térképeztük fel a hatalmas tér minél több pontját. Mire feleszméltem barátnőim már támadásba is lendültek. Marie eltűnt mellőlem, még épp láthattam, amint eltűnik a tomboló tömegben egy szőke sráccal. Nála a pasizás pillanatok kérdése volt mindig is. Hamar kifogja a halat, és az évek során letett arról, hogy a sokat ígérő aranyat keresse közöttük. Végighordoztam tekintetem a táncolókon, majd nagyot kortyolva az italomból átkészültem ülni a megüresedett székre, ám Linda már jobb társaságot talált. A pultos tényleg elég jól nézett ki, sötétbarna fürtje játékosan göndörödött homlokán, a kilónyi zselé, amit tincseinek megzabolázására kent fel, tökéletesen hátrasimította azokat. Fogkivillantós mosolyától bármelyik lány elolvadt volna, még engem is megbűvölt, pedig figyelmét barátnőmre irányította.
Gyere táncolni! - ragadott karul Lina váratlanul. Odahúzott a tánctér szélére és átadta magát a zen ritmusának. - Meg akarom szerezni! - hajol közelebb. Szemei csillogtak, látszott mennyire komolyan gondolja. Mivel úgy tűnt, ismét én maradok utolsónak, vagy teljesen kívül álló leszek, legalább igyekeztem jól érezni magam.
- Nagyon figyel, menj vissza hozzá! - mondtam neki fáradás közeli állapotomban. Leültünk a pulthoz, mire a szuper-srác azon nyomban két újabb kört csúsztatott elénk.
- A ház ajándéka - villantotta ránk ellenállhatatlan mosolyát.
- Ebből nem lesz bajod? - kiabálta túl az üvöltő zenét Linda.
- A barátnődnek a főnök küldi - bökött szemével a sötétített üveg felé, amire úgy egy emelttel feljebb lehetett, és idáig valahogy elkerülte figyelmem. Meglepetten pislogtam a koktélomra meg sem hallva a srác további szavait. Mosolyogva emeltem fel poharam, mintha átlátnék az üvegen, s belekortyoltam az italba. Kezdtem feldobódni, tekintve a mai elfogyasztott ételmennyiséget ezen nem is csodálkoztam túlzottan. Linda hős lovagja a pult mögé volt kényszerítve, így egymást raboltuk el néha-néha, főleg azért szorultam barátnőm társaságára, mivel velük ellentétben nálam felesleges volt sorszámot húzni. Egyre élénkebben élt bennem a gyanú, az ajándék koktél szánalomból landolt nálam. Onnan fentről is jól látszott mennyire taszítom a pasikat, a legurított alkohol sem enyhíthette ez iránti lehangoltságom.
- Hé! - bökött karon Linda. - Mit követtünk el? - követtem tekintetét egészen a feketeruhás alakig, aki felén közeledett.
- Talán túl szingli vagyok, és ez szabályba ütközik - vontam vállat Az idegen megállt előttem, fekete napszemüvege eltakarta milyen ábrázattal talált ránk.
- Mr. Prison szeretné meghívni személyesen is egy italra. - A lélegzetem is elakadt.
- Engem? - hebegtem döbbenten.
- Igen - bólintott. Tanácsért pillantottam Lindára, aki izgatottan csípett karon.
- Öhm… rendben. - álltam fel. Még hallottam a pultos-srác barátnőmhöz intézett szavait, miszerint egy jó darabig ne számítson rám.
   Keskeny lépcső vezetett fel a „privát” szintre, egész úton torkomban éreztem szívem vad dobogását. Azt hittem végre a szerencse mellém szegődött, több jutott hirtelen belőle, mint az idáig mázlistának hitt lakótársaimnak. Az alak megállt a sötét mahagóni ajtó előtt, kettőt koppintott rajta, majd kinyitotta előttem. Nagy levegőt véve léptem beljebb a gyenge fénnyel bevilágított szobába. A szám is tátva maradt bordó faltól, ahhoz hűen illő kanapétól, a többi modern ám mégis klasszikus felszereléstől, és a tekintetemet végül lekötő asztalhoz, mely mögött a buli helyszínére néző sötétített ablak és az egyelőre még kilétét rejtő nagyfőnök ült, kényelmes karosszékében.
- Köszönöm, hogy elfogadtad a meghívást - a szék lassan megfordult és szemtől szemben találtam magam azzal a férfival, aki mellett az álmaim tökéletessége szégyenkezve elbújhatna. Arca a kevéske fényben sápadtnak látszott, sötétszínű haja csak tovább fakította halovány bőrét. Szemei azonban különös csillogással babonáztak meg. Felemelkedett, hozzám lépdelt és felém nyújtotta kezét. - Darren Prison. - Amikor ujjaim a tenyeréhez értek, finoman megfogta azokat és gyengéd kézcsókot lehet az ő kezében aprócskának tűnő sajátomra. - Kérlek, foglalj helyet. - a kanapé felé intett. Összeszedve maradék önbizalmamat odabotorkáltam az említett bútorhoz és leültem annak szélére. - Mivel kínálhatlak? Esetleg elfogyasztanál velem egy pohár félédes francia pezsgőt?
- Köszönöm, ez jól hangzik - erőltettem mosolyt zavart arcomra. Letette a dohányzóasztalra a jégkockákkal hűtött pezsgőt, és átadta nekem az egyik kristálypoharat. Kezem enyhén remegett, de sikerült lepleznem.
- Igyunk a remek estére, és a leggyönyörűbb lányra, aki valaha is megfordult itt. - Teljesen elvörösödtem. Elszoktam a szép szavaktól, a bókoktól.
- Igyunk a remek estére és a találkozásunkra - hangom a belső zavartól függetlenül meglepően bátran csengett, akár a mosolyom, amit ő is hasonló, de az enyémnél sokkal szédítőbben lebilincselővel viszonzott. Felemelte poharát és az enyémhez koccintotta, aztán szájához emelte, pont, mint én, s végig egymás tekintetét figyeltük. Filmbe illően történt az egész, s figyelmem hiányában több pohárnyi pezsgő követte az elsőt. Egészen elszédültem a végére, fel sem tűnt mikor került ennyire közel hozzám.
- Azt hiszem ideje… távoznom. A barátnőim biztosan várnak már.
- Máris mennél? Talán nem érzed jól magad velem? - búgó, lágy hangjától jóleső bizsergés futott át egész testemen. Ujjai fedetlen karomhoz értek, beleborzongtam az érintésébe. Lassan végigcsúsztatta kezét egyenesen a csuklómig, onnan pedig vissza, de nem állt meg a vállamnál, tovább vándorolt hideg keze a nyakamig. Aztán megfogta a kontyomat tartó csatot és egy mozdulattal kihúzta. - Sokkal jobban áll, ha kiengeded.
- Igen? - bátor hangomnak nyoma sem volt, helyette enyhe dadogás tört rám.
- Az egyetlen probléma, így az a szépen ívelt nyakad eltakarja - eltűrte az útból pár kusza tincsem és teljesen ledermedtem ajkainak puha érintésétől. Legérzékenyebb pontjaim egyike a nyakam, amit olyan érzékkel csókolgatott, hogy józan eszem utolsó cseppje is maradéktalanul elszállt. Átadtam magam a kényeztetésnek, ajkai eközben az arcomra vándoroltak, ott pedig egyenesen a számra és nem túlzok, ha azt mondom, életem leglélegzetelállítóbb csókjában volt részem.
- Vá… vá…- nyögtem elfúló hangon.
- Mi baj? Túl gyors? - a szemembe nézett.
- N… nem - dadogtam.
- Akkor… - ismét hozzám hajolt, ajkamra szédítő csókot lehelve, miközben finoman a kanapéra fektetett. Marie mindig azt mondja: „Egyszer még az egyéjszakás kaland is belefér.” Ha ez az egész tényleg ennyiről szól azt sem bánom, mert életem leggyönyörűbb éjszakája lesz. Legalábbis ezt hittem. Csókjai a nyakamra tapadtak, szemeim lehunyva engedtem el magam, készen arra, amiről azt hittem következni fog. Aztán váratlan dolog történt. Szúró fájdalom nyílalt a nyakamba, forróság és fájdalom vegyülete árasztotta el egész bensőm. Felsikoltottam a rémülettől, kapálóztam a szabadulás reményében, de hiába. Egyre fáradtabbnak éreztem magam, léptelen voltam kinyitni a szemem, hányinger tört rám és már megnyikkanni sem maradt elég erőm. Az utolsó, amire emlékszem, a karjába vett és elcipelt valahova.
   Sikításra ébredtem. Kemény padlón feküdtem a félhomályban, szemem nehezen szokott hozzá, de sikerült és rémülten ültem fel.
- Valaki! Segítség! - kiabálta egy ismerős hang a közelemből. Az elismerés azonnal erőt sugárzott belém, felpattantam, az ajtóhoz rohantam, s idegesen dörömbölni kezdtem.
- Engedjenek ki! - kiabáltam torkom szakadtából. - Ki akarok menni!
- Sam?
- Linda! Hol vagy? Hol vagyunk? - lábujjhegyre állva kukucskáltam ki az ajtón lévő rácsos ablakocskán. Egy rémült szempár figyelt a szemben lévő ajtóból.
- Sam! Te jó ég! Mi történt velünk? - ebből azonnal tudtam, ő is ugyanolyan ijedt, mint én.
- Lányok? - Linda cellája mellett volt még egy, ahonnan Marie zöld szemei pislogtak rám. - Mi a fene folyik itt? Hogy kerültünk ide?
- Hol van az az „itt”? - kérdeztem. A falak hófehérek voltak, kint és bent is, beleértve az ajtót, a padlóval, a plafonnal együtt.  A következő szó torkomon akadt, az ötödik ajtó kinyílt, belépett rajta Darren.
- Üdv hölgyeim! - köszönt egyszerűen. - Remélem jól aludtak.
- Engedj ki innen! - kiabáltam. Megállt velem szemben, mosolya most nem hatott rám úgy, mint legutóbb.
- Mindent a maga idejében - kacsintott. - No, lássuk! - fordult körbe. - Szőke, barna, fekete, vörös… Hogy érzed ma magad Renée drágám? - nézett be a mellettem lévő cellába. Az ott lévő lány nyöszörgött valamit. - Rendben, kapsz még egy napot. Válasszunk helyetted valaki mást. - Ismét körbenézett. - Te! - mutatott Lindára.
- Hozzá ne merj érni! - fenyegetőztem mérgesen.
- Ez édes! Véded a barátnődet, pedig, ha rajtam múlik, ma nem esik bántódása.
- Ma? Mit akarsz tenni? - végre Marie is hangjára talált.
- Türelem lányok, türelem - mosolygott kedvesen. Hányinger kerülgetett tőle. Előhózott a zsebéből egy kulcscsomót, keresgélt közöttük, majd odalépett Linda ajtajához és levette róla a lakatot. Ha nem láttam volna a saját szememmel, valószínűleg kinevetném az illetőt, aki elmeséli. Tényleg létezik! Bement, és a következő pillanatban Linda égrengető sikítása rázta meg a helyet. Beleszédültem a borzalomba. A mögöttem lévő falig hátráltam, lábaim összecsuklottak, s tehetetlen zokogásba törtem ki. - Látjátok lányok, semmi vész - mondta miután kattant a lakat Linda ajtaján. Fütyörészve tűnt el a bejárati ajtón át.
   Később kaptunk némi ételt, és vizet, majd a nap további részében cellánk magányából igyekeztünk kiutat találni. Linda csak egész későn tért magához, biztos voltam benne, hogy már jócskán délután környékén járhattunk. Aztán két feketeruhás alak jött be, egyesével elhurcoltak minket a fürdőbe, ahol szintén bezártak. Frissülten vágtak vissza a cellánkba, és este újra eljött hozzánk.
- Most te jössz Cica! - nyitotta ki Marie ajtaját. Sikolya visszhangzott az üres cellákban. Kezemet fülemre tapasztva kucorodtam a sarokba. Könnyeim patakként záporoztak. - Viszlát holnap lányok! - búcsúzott.
   Az idegeim két nap alatt kikészültek. Délelőtt Darren ismét meglátogatott minket, Renée csendesen tűrte bármit tett vele, és ez szörnyűbb volt az eddigieknél. Ismeretlen és az is marad. Alig tűnt el az a szemét, a feketeruhás alak felváltotta, és szó szerint kicipelte Renéet, akár az élettelen zsákot.
- Meg fog minket ölni - törölgette könnyes szemeit Linda. - Ez egy rohadék! Mint valami aljas vámpír! Ott a seb a nyakamon!
- Nekem is - jelent meg Marie is az ablakban. - Mi a fene van itt?
- Szerintetek megölte? - céloztam az elvitt lányra. - Kiszívta a vérét.
- Akárcsak a miénket. Rohadék! - rúgott bele mérgesen az ajtóba Marie.
- Ki fogunk jutni! Kitalálok valamit, csak ne adjátok fel! - győzködtem őket, miközben szép lassan teljesen összezuhantam.
Fürdésnél szereztem némi WC papírt a zsebemben pedig megtaláltam a tollam. Először a tervet akartam ráírni, aztán valahogy más lett belőle.
   - Ma valaki olyat szeretnék kiválasztani, aki teljes egészében az én… hát mondjuk úgy, egészségem szolgálja. - jött be a harmadik nap délelőttjén. Az új vöröskéje a kezdeti hévvel kiabált neki mindenfélét, mi szép csendben sírva vártunk valamilyen isteni csodát. Hiába. Ez a nap volt életem legszörnyűbb huszonnégy órája. Azt hiszem akkor veszettem el a maradék józan eszemet, amikor Marie halálsikolya abba maradt. Előtte végig kellett néznem, Linda elernyedt testének kivitelét, majd este ugyanezt az én egyetlen drága szőkeségemmel. Tehetetlenül csapkodtam a gyűlölt falakat, tomboltam, üvöltöttem, sikoltottam, akár egy tébolyult, hiszen az voltam, és földi létem utolsó percéig az is maradok. Reggelre lecsillapodott állapotban horzsolásokkal, kék foltokkal és bőrömre tapadt alvadt vérrel vártam végre saját ítéletem óráját. A papírom fogy, akárcsak az időm, és talán ezek a sorok sosem kerülnek napvilágra, de ha mégis úgy hozná a Sors, remélem kedves olvasóm, tanulsz belőle, elhiszed mindazt, mint pár nappal ezelőtt még én sem és vigyázol merre mész, hiszen ez az eset egyedi ugyan, de nem megismételhetetlen. Igen, már hallom, ahogy nyílik az ajtó, talán én következem…

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés