Books : Rácz-Stefán Tibor: Fogadj el! |
Rácz-Stefán Tibor: Fogadj el!
Alcím: "Nem is olyan egyszerű túlélni a gimit…"
Kiadó: Könyvmolyképző
Megjelenés éve: 2014
"Hiszel magadban?
Petra a pénztelen, vidéki lány elit gimnáziumba kerül, ahol mindenki gazdag és menő, így aztán hazudik, hogy ne lógjon ki, hiába figyelmezteti Dávid.
Petrát a lányok befogadják, barátokat szerez, egy fiú is tetszik neki, de kiderül az igazság. És ettől kezdve pokollá válik az élete.
Túl lehet-e élni a bosszút, az iskolai megalázásokat?
Dávidnak is van egy kínos titka, a lányok nem izgatják, de a szívét nagyon is megdobogtatja Áron, a jóképű padtársa, aki pontosan tudja ezt, és gonoszkodva ki is használja.
A két barát szerelemmel, árulással és szenvedéllyel teli útja döbbenetes eseménybe torkoll.
Van egy pont, amikor már nincs tovább.
Van egy pont, ahol a szerelem már fáj."
Értékelés:
Aki ismer, vagy legalábbis olvassa az esetenként eléggé blog-szagú bejegyzéseimet a főoldalon, rájöhetett, eléggé érzékeny típus vagyok. Hamar átérzem az örömteli és a megrázó helyzeteket is, legyen szó a valóságról vagy könyvről, filmről. Persze utóbbiaknál a körítés sem elhanyagolható szempont, azért viszonylag könnyen váltanak ki belőlem néha egészen ellentétes érzelmeket.
A Fogadj el! az a könyv, amivel csak szemeztem, a jövőre bíztam közös sorsunkat, aztán a Blogturné Klub versenyének hála, engem sorsoltak ki, hogy kezembe kaparinthassak belőle egy példányt. Majd ismét várólistára került, míg elérkezhetett az ő ideje.
Rácz-Stefán Tibor első könyve ez, de sorait olvasva szinte észre sem vehető, gondolom, ebben nagyon sokat számít, hogy évek óta saját honlappal büszkélkedhet, ahol mindenféle, filmes, könyves témában jelennek meg írásai. Véleményt formálni egy kész műről mindig könnyebb, mint valami egészen újat alkotni, főleg, hogy ez a könyv olyasmit boncolgat, amiről amúgy sem egyszerű beszélni, de hála eme tehetséges írónak, nem csak olvashatjuk, hanem át is élhetjük e megrázó, felkavaró történetet.
Ami számomra nagyjából az egyetlen negatívum evvel kapcsolatban, az a szereplők kora és viselkedése közti méretes különbség. Igen, a mai fiatalok korán érnek, pláne, ha ehhez anyagi támogatást is kapnak, de az, hogy a 14-15 éves korosztály fő elfoglaltsága az ivás és a bulizás, nekem felfoghatatlan. Magamból indulok ki természetesen, de nincs köztünk 10 év korkülönbség sem, így azt hiszem, bátran állíthatom, a mai fiatalság NEM ilyen! Igen, nagymenők akarnak lenni, előkerül néha-néha valami alkohol, de nem ennyiszer és nem ennyire a középpontban. A jelenlegi korosztályomra jellemző, a 17-25 év közöttieknél gyakoribb ez a mértéktelenség, s evvel a könyvbeli élet nekem hiteltelenebbé válik. Plusz, engem sem néznek 18-nál idősebbnek, s a személyim mindig viszem magammal, mert ha gazdag vagy, ha nem, valahol el fogják kérni azt a kártyát! Az, hogy 1-1 helyre belógnak, 1-1 boltban kiszolgálják őket, még elmegy, ám nem csak ennyiről van szó, ami szerintem lehetetlen. Persze, ez könyv, itt megengedett a valóság elferdítése, néhány dolog felnagyítása, túlzása, de ez úgy gondolom, bizonyos szint felett inkább rombolja a lelkesedést, mintsem fokozza.
Ettől függetlenül, az egész könyv lenyűgöző, élvezhető és letehetetlen.
A homoszexualitás, a pénz, az agresszió, a depresszió és a lelki-testi bántalmazás még így felsorolva is szörnyű, mennyire összefüggő, de a való világbeli helyzetben még rosszabb. Az emberek mások akarnak lenni, kitűnni a tömegből, elrejteni a problémáikat, s ehhez a legegyszerűbb megoldásnak másom eltaposását látják.
Az élet természetes rendje, hogy a gyengék elbuknak, az erősek fennmaradnak, ezt az elvet követi a mi társadalmunk is, s ezt mutatja be a Fogadj el! is, tökéletesen rávilágít arra, hogy ez az egész mennyire eldeformálódott. Az előbb felsoroltak mindennaposak, a más nézet, a homoszexualitás csupán kettő azok közül, amik akaratlanuk történnek az életben, amit nem lehet rejtegetni, ám felvállalása ellentéteket, vitákat szül, kirekesztéssel jár. Dávid joggal hiheti úgy, ha önmagát adja, azzal jóformán a saját halálos ítéletét írja alá, ezért is húzza meg magát, hagyja, hogy flúgosnak nézzék, mintsem kiderüljön az igazság. Ez nem borzasztó? Nehéz beleképzelnem magam a helyébe, mert heteroszexuálisként a „normálisnak” titulált csoportot képviselem, s az átlagtól eltérők mindennapjait csupán külső szemlélőként láthatom, de nekem ez is több mint sok. Ismerősi körömben is vannak melegek, tőlük számtalan esetről hallok, amik nem pozitívak, de nem tudom elhinni, hogy ők, csak azért, mert másképp áll hozzájuk a világ, kevesebbek lennének nálunk. Barátaimnak nevezem őket, szeretem őket és sosem vetném a szemükre, hogy ők bármiben is különböznek tőlem. Sőt, néha kifejezetten hasznos tanácsokat tudnak adni! Szóval vannak olyanok, mint én, akiket hidegen hagy, ki melyik nemhez vonzódik, hogyan akarja leélni az életét, de Dávidnak nem volt akkora szerencséje, hogy ilyenekkel legyen körülvéve. Aztán hirtelen ott lett neki Petra, majd Áron és ők hárman a közösséggel szemben álltak, ha nem is nyilvánosan, de mindenképp Dávid oldalán, ami már legalább kezdetnek jó.
Megérkezett a nagymenő srác, aki levette a lábáról, és a csendes, sarokba bújós kisegér álcája megingott. Nincs ebben semmi rendkívüli. Ugyanígy lehetett volna egy csinos lány, akit szintén bevesz az elit csoport, akit Dávid messziről szemlélhet. A szerelem nem az az érzelem, ami különbséget tesz férfi-férfi vagy férfi-nő, esetlen nő-nő között, nem a szerelem jön, üt, kegyetlenül megrángat és vagy kiköpi az összezúzott csontjaid vagy szárnyakat ad neked. Mégis a másság sokak szemében bűnnek számít. Mi az egyáltalán, hogy másság? Ők is érző, létező, lélegző emberi lények, akárcsak mi. Egyéniségek, mások, különböznek a többiektől, akárcsak bárki más, ez egyáltalán nem szégyellni való másság. Ha pedig bűn, nos, akkor ezen a bolygón mindenki bűnös, aki más, aki kicsit is egyéniség, aki a tökéletesre vágyik. Nem találok egyetlen kihangsúlyozható különbséget sem, a szerelem az szerelem, nem válogat. Ez a pechje Dávidnak is, aki első látásra beleszeret valakibe, akibe nem kellene. Vagy mégis? Dávid többre vágyott, ki akart törni a sarokból, s ehhez egy tragédia kellett. Minden, ami egy heteroszexuálisnak természetes, ahhoz neki erre volt szüksége, mert különben a társadalom nem hagyta volna, bár ki tudja, így mennyi esélye lesz rá. Az elnyomásnak következménye van, ez tény, de én még reménykedem abban, hogy ha felnő, többet tapasztal a világból, meg fogja találni a helyét, bárki, aki e könyv egyik főszereplőjében magára ismer.
Petra átlagos lány, nagy reményekkel, vágyakkal és szorgalommal. Jutalmul felveszik egy elit gimnáziumba, ami új reményt ad neki a falusi életből való kiszakadásra. Szép Remények Gimnáziuma, még a neve is ezt sugallja. Könnyen beazonosítjuk a két főszereplőt, a fejezetek szemszögének olvasásától függetlenül, és azt is tudjuk, hogy ez a név átvitt értelemben értetendő, semmiképp sem szó szerint. Ide mindenki reményekkel telve érkezik, reményt ad Dávidnak és Petrának, esélyt ad Barbarának, Katának, Áronnak és mindenkinek, mert a pénz mögé bújva, ott rejtőznek az esetenként egészen megrázó titkok. Hírnév, látszat, semmi. Mint már mondtam, sokkal könnyebb eltaposni a másikat, ha ezzel saját céljainkhoz kerülhetünk közelebb, ezt a megismert mellékszereplőkkel az író is remekül érzékelteti.
Nem fogom azt mondani, hogy sajnáltam Petrát, legalábbis az elején biztosan nem, mivel ő is pontosan úgy viselkedett, ahogy azok a gazdag gyerekek, akik legalább tudtak mi mögé rejtőzni, nem csak a hazugságukkal takargatták magukat. Hazugságot hazugságra halmoz, hiába figyelmeztetik előre, aztán belebukik, ahogy az várható is volt. A társadalmi réteg, ahova annyira tartozni akart ellene fordult, találtak egy embert, akin megmutathatják a hatalmukat, bosszút álltak az akkor már tehetetlenül maga alatt lévő lányon. Ez szerintem egyébként pénztől függetlenül is így történt volna, csupán az eszközök és az eldurvult helyzet az, ami egy átlagos gimnáziumban nem eshetett volna meg. Mondhatnám úgy, magának kereste a bajt, nem is tudtam másként tekinteni rá, mint egy szánalmas gyerekre. Majd jött Bálint, aztán a bosszú eluralkodott mindenen és kitört a káosz. Dávid végig ott volt Petra mellett, a lány mégsem vette észre, mekkora kincset kapott egy barát személyében, aztán már késő volt. Megdöbbentett, meddig fajulhat egy hazugságból fakadó revans, pedig szerintem mindenki ismeri annak a lánynak a történtét, ami ezt a könyvet ihlette.
Életem során az emberekkel ellátott borítókat, ha nem is kerültem, de nehezebben vettem a kezembe, nagyon meg kellett hozzá fognia a fülszövegnek. Ez változott valamelyest, bár továbbra sem rajongok értük. Szerintem 10 ujjamon meg tudnám számolni azokat, amik tényleg tetszettek közülük, de talán feleslegesen maradna néhány üres hely. Na, a Fogadj el! lestoppolt magának belőle egyet, világos, nem szürkés, unalmas, figyelemfelkeltő és egyszerűen tökéletesen passzol a történethez. A felirat gondolom véletlenül lett pont ilyen és került arra a helyre, ahol mi is láthatjuk. Á, nem jelzés értékű, nem célozgat semmire, dehogy! Letagadhatatlanul igen!
Kedvenc karakter: Áront választottam ide. Dávid leírása alapján nem volt nehéz elképzelni a srácot, de ez csak kb. a jéghegy csúcsát jelentette számomra. Az elején bunkó macsóként tűnik fel, könnyen elkönyveljük utálni való alaknak, aztán elkezdjük fokozatosan megismerni, belátni az álcája mögé és ráébredünk ki is van ott valójában. Mikor átestem ezen, rájöttem, Dávid, mit lát benne, miért szeretett bele, túl a külsőségeken látott egy fiút, s, ami köztük kialakult, bár korukat tekintve valószerűtlennek hat, de lenyűgöző. Áron titkolózik, mert megvan rá az oka, másnak mutatja magát, mint aki, mert ezt várják el tőle és mégis tud önmaga lenni, tud az a srác lenni, akit legjobb barátnak is bárki szívesen elfogadna, erre mérget vennék.
Kedvenc jelenet: Sok ilyet tudnék most felsorolni, de összefoglalva szinte minden olyan jelenet idefér, ahol Dávid és Áron beszélgettek, vitatkoztak vagy akármit is csináltak egymással, pontosabban még a kialakuló kapcsolatuk eleje, ami igazán tetszett, mikor Áron állandóan cukkolta.
„- Menj a pokolba!
- Onnan jöttem - mondta nevetve Áron, majd levette a trikóját, és a kezébe vette a törülközőjét.”
Összegzés: Kemény történet, a kemény valóságról, tele túlzásokkal, valószerűtlen eseményekkel, helyzetekkel, kicsit kiszámítható, de szerethető. A vége abszolút megrendítő, automatikusan beindít egy érzelmi hadjáratot ellenünk, és lazán előcsalogatja a könnyeinket, ha képesek vagyunk belemerülni az események forgatagába. Igen, el tud minket sodorni, ha hagyjuk, és miért ne tennénk? Letehetetlen, megrázó, lenyűgöző és az ember még olvasná, hiába hagyta el az utolsó sorokat, nem tudja elhinni, hogy csak ennyi volt. Egy életet látunk, pontosabban kettőt, akik egymásra találnak, és mégis elszakítják őket, barátok, majd már nem azok többé. Miért kellett így véget érnie? Egy pár zsebkendőt nyugodtan be lehet mellé készíteni, szerintem szükség lesz rá.
|