|
9. fejezet
9. fejezet
- Biztos, hogy senki sincs itthon? - Egyik lábamról a másikra álltam, számat rágcsálva néztem a kopott bejárati ajtóra. Nem gondoltam volna, hogy pont ide fogunk jönni, de az utcák egyre ismerősebbek voltak, aztán maga az épület látványától fejbevágott a felismerés. Majd közvetlen ezután kis híján Sammel is megtörtént ugyanez a valóságban, kezem által, mert abszolút nem éreztem biztonságosnak a lepusztult tömbházat. Nem is az esztétikai bakik tömkelege miatt, inkább a benne tanyázó furcsa alakok keltettek bennem egyfajta ideges, taszító hatást. A kosz csupán elhanyagolható tényező, hiszen Sam szobája legutóbb tiszta volt, amennyire egy mocskos környezetben erre képes lehet az ember.
- Nem hiszem. Ilyenkor általában az egyik kocsmában bandáznak, még néhány órát távol lesznek, tuti. - Nekifeszült az ajtónak, ami nemtetszését kifejezve nyikordult meg, ahogy résnyire kinyílt. Befurakodtunk egymás után. Félretettük a lovagiasságot, hagytam a srácot előre menni, a biztonság kedvéért, nehogy én szembesüljek néhány bizarr illetővel a félhomályban vagy valami hasonló. Szerencsére ilyenről szó se volt, az egész lakás kihaltan tátongott. A kupi változatlan volt, hacsak nem lett belőle még nagyobb, főként a kanapé és a dohányzó asztal környékén. Botladozva a gyér utcai lámpák adta világításban átvágtunk a nappalin a hálószobájáig. Megkönnyebbülten sóhajtottam fel, amikor felkapcsolta az ágy melletti olvasólámpát és a visszataszító látvány helyett kellemes, otthonos helyiség fogadott. Levettem hátamról a táskát, ledobtam a földre, majd lehuppantam az ágyra.
- Itt nem fognak egyből ránk találni. Holnap estig van időnk eltűnni Velencéből. - Gondolkodtam hangosan, előre bámultam a szekrényre, mintha onnan olvasnám a lehetőségeinket. Hajam bosszús grimasszal tűrtem el arcomtól a fülem mögé. Néhány kósza tincs így is visszakúszott, amint kissé előrébb hajtottam a fejem.
- Szerintem napokig keresgélhetnek, ide akkor se jutnak el. Senki sem tudja, hogy itt szoktam elrejtőzni, se apám, se a suli, senki. Kivéve Nate-t meg a haverjait, de ők általában valahol fetrengenek, azt sem tudják, milyen nap van, nemhogy ki az a srác, aki néha felbukkan náluk. Azon se lepődnék meg, ha a nevemet se tudnák.
- Azét én nem bízom bennük. Jeremy az összes vámpírt ismeri Velencében, vannak kémei mindenhol, akár most is láthattak ide bejönni. Szerintem, ha felkelt a nap megtervezzük, merre tovább, addig úgy sem mozdulhatunk ki.
- Túlaggódod a dolgot. Elég óvatosak voltunk idefelé, ha csendben maradunk a többiek azt se tudják majd, hogy itt vagyunk. Néhány napig elrejtőzünk, addig kitaláljuk, hova mehetnénk, esetleg szerzünk némi pénzt valahonnan, mert nekem körülbelül egy vasam sincs.
- Nekem van valamennyi a kártyámon, meg kézpénzben is akad néhány euró - Nem, nem akarok itt leragadni, alig egy köpésnyire azoktól, akik Sam életére törnek. Hiába élte át a vámpírtámadást, hiába szembesült a következményekkel, hiába tudja, mi történik itt, egyszerűen képtelen felfogni, mekkora problémával került szembe, főként azóta, mióta találkozott az őrangyalával. - Nincs több kifogás, legkésőbb délig ki kell találnunk, merre tovább, és napnyugta előtt fel kell ülnünk a vonatra, vagy hajóra, vagy tudom is én, bármire. A legjobb lenne átlépni az országhatárt, de félek, ha csak egy határnyit megyünk az sem elég.
- Úgy beszélsz, mint valami üldözési mániás - Forgatta szemeit némi fejcsóválás kíséretében. - Mindjárt jövök, addig szövögesd a nagy szökési terved. - Mondta még, s ezzel kiment. Egyedül még nem maradtam a szobájában, bár abban a pillanatban inkább az jutott eszembe, menten lecsapom az éretlen kölyök viselkedése miatt. Ennyire nem lehet buta! Azért így visszagondolva, nem lehet figyelmen kívül hagyni a tényt, egyedül ücsörögtem egy kamasz fiú szobájában az üres lakásban. Hány hasonló korú kamaszlány álmodozhat erről? Van egy jóképű gimnazista srác, aki a "lakására" viszi, aztán... Jó, ezt a gondolatmenetet ismét ideje lezárni, mert a filmek innentől változnak át valahogy korosztályokat átugró magasabb korlátozottságivá, a karika színe a képernyő szélén meg erősen piros színűvé, szóval inkább meghagyom a fantáziámnak az efféle történeteket.
- Na, ide figyelj! - Tört ki belőlem az addig tartogatott düh, s vele együtt felpattantam ültőmből. - Nem tudom elhinni, hogy ennyire képtelen vagy felfogni, hogy az életed forog kockán! Miattad szöktünk el a legveszélyesebb időben otthonról, aztán jöttünk ide, és most közlöd, hogy no para, mert szerinted minden rendben?!
- Igen, úgy gondolom, ha átmenetileg is, de ez a kecó jó búvóhely, aztán tovább állhatunk valamerre. Nem akarok egyből kirohanni a világból, mert, ahogy te is mondtad, nincs hova. Ha akar Jeremy meg a bandája bárhol megtalál. - Szavai hallatán majdnem felrobbantam. Ő meg teljes nyugalommal öntött nekem egy pohár vizet a rejtett tartalékából. Elvettem, de továbbra is fújtatva meredtem rá. - Idd meg, különben kiszáradsz, és úgy nem tudod leharapni a fejem.
- Viccet csinálsz valamiből, ami iszonyú komoly! - Folytattam, miután ittam néhány kortyot. Tényleg szomjas voltam, még ha a tudatalattim nem is ért rá azzal foglalkozni, hogy ezt közölje velem.
- Nem viccet, hanem kevésbé ugrok fejest mindenbe. Inkább végiggondolom, milyen lehetőségeink vannak, mint futok egyik lyukból a másikba, mint a megkergült egér a macska elől. - Két kezét vállamra téve visszanyomott az ágyra. Veszekedésünk így folytatódott tovább, ő leült mellém, hallgatta jogos érveléseimet, aztán mondott rá valami baromságot, ami az éretlenségére vallott. A végére agyam úgy eltompult, hogy gondolkodni sem tudtam tőle rendesen. Teletömte mindenféle ostobasággal. A tompaság lassan eluralkodott a testemen, valami kábultsághoz hasonló érzés ragadott el, rám tört a fáradtság, végtagjaim elnehezedtek, kedvem támadt eldőlni az ágyon. Sam elvette tőlem az üres poharat, letette a földre. - Aludj egy kicsit, utána visszatérünk rá.
- De nem... lehet - Tiltakozásom félbeszakította az ásítás, amit újabb követett. Egyszerűen muszáj volt engednem a késztetésnek, eldőltem, fejem puha párnára érkezett. Szemeim azonnal reagáltak, lecsukódtam, mintha parancsba adtam volna nekik. Hiába próbáltam ébren maradni, a kényelmes fekhely, a melegséget adó takaró átölelt, nem bírtam többé mást tenni, mint elaludni. Még azt sem tudtam megakadályozni, hogy Sam egészen hozzám simuljon és átkaroljon, mert már szinte ott sem voltam.
Lustán pislogva nyitottam ki a szemem. Úgy tűnt csupán néhány órát aludtam, túlestem a megszokott igényeimen, nem volt más bennem, csak némi késztetés, hogy néhány perccel meghosszabbítsam a meleg takaró és ölelés alatt töltött időt. A sötétítőt Sam gondosan behúzta, a kék függöny mögül épp csak átszűrődött némi fény. Végtagjaim nyújtóztatva mocorogtam, míg meg nem éreztem valamit, amitől azonnal elrepült az álmosság. Egyetlen mozdulattal löktem el magamtól Samet, aki ijedt kapálózással fordult le az ágyról.
- Azonnal hagyd abba! - Kiáltottam rá, aztán eljutott tudatomig, hol vagyunk és számra tapasztottam kezem.
- Mi a fene bajod van? - nyögte a padlóról. Lassan ült fel, halántékát dörzsölve bámult rám.
- Még te vagy felháborodva?! Te vagy az, aki hozzám nyomta... azt! - Érdekes dolog egyszerre suttogni és mérgesen kiabálni valakivel. Főleg, ha hozzátesszük az elvörösödő arcom, meg a zavarom, amit a szokatlan ébresztőm váltott ki belőlem.
- Mi... Ja, hogy ezt. - Tekintette követte a kezem mutatta irányt. Azt hittem csatlakozik a szégyenlősek klubjához, de ehelyett kitört belőle a nevetés. - Azt hittem ennél érettebb vagy.
- Ostoba kölyök! - Morogtam, közben lemásztam az ágyról. A takaró alól kibújva hideg csapta meg a lábam. Lepillantva újabb düh-hullám csapott át rajtam.
- Kényelmetlennek tűnt - vont vállat továbbra is lent ücsörögve. Fejével a fotel irányába intett, ahol megtaláltam a nadrágom. Takaróstul csúsztam át érte, ügyetlenkedve felvettem, majd végre felállhattam. Ez a kifejezés az előbbiek után fele annyira se tetszik.
- Legközelebb inkább aludj te a fotelben és hagyd rajtam a nadrágom - Morcosan ébredni a világ egyik legrosszabb módszere, pláne ha amúgy tökéletesen kialudtad magad és unikornisokat kéne látnod szivárványon szökdécselve a teljesség érzésétől. Az ablakhoz mentem, elhúztam a függönyt és ledermedtem. - Hány óra?
- Várj… - feltápászkodott és a szekrényen lévő kis állóóráért ment. - Négy perccel múlt három.
- Hogy mi?! - hangom vagy egy oktávot ugrott kétszer akkora hangerővel, mint általában szokott. - Az nem lehet! Elaludtunk!
- Nyugi, még csak kora délután van, simán odaérünk… akárhová megyünk - Egy szökkenéssel előtte termettem és megragadtam a két vállánál, jó erősen megráztam.
- Nem tudod, mit beszélsz! Kora reggel el kellett volna innen tűnnünk! Biztos megtalálnak, lezárták a pályaudvarokat, a repteret, mindent! - Kétségbe estem. A tervem megdőlt, amikor elfelejtettünk ébresztőt állítani. Nem is éreztem magam fáradtnak, amíg… A dühtől lilulni kezdett az arcom. - Mit rakták az italomba?!
- Semmit - Szeméből rémület sugárzott, megérdemelte. - Semmi olyat, ami árthatna neked.
- Igen, de úgy kiütöttél, hogy az életed is veszélybe sodortad! Nem gondoltál erre, mikor mixert játszottál?!
- Megint túlreagálod a dolgokat. Itt nem fognak megtalálni, senki sem tudja, hogy itt vagyunk, vagy ők is azt gondolták, tovább fogunk állni, amint kisebb lesz a rizikó. - Bár az érvei jók voltak, nem tudott meggyőzni. Idegesen túrtam zilált hajamba, az utolsó hajszálak is elengedték a gumit, amivel összefogtam este. Csuklómra fűzve álltam neki kibogozni a csomókat, újra összeszedni minden tincset és értelmes, mérges fejet varázsolni magamra.
- El kell mennem - Szólalt meg rövid hallgatás után. Mire kérdését feltehette volna, folytattam. - Elintézek néhány dolgot, utána nézek, mennyit tudnak rólunk, aztán visszajövök. Sötétedés előtt itt leszek. Te ne mozdulj ki, még a lépcsőházig se, megértetted?
- Igenis, anya - fintorogva ült le az ágy szélére, karjait összefonta mellkasán. Tényleg olyan, mint egy nagyra nőtt gyerek. Más helyzetben valószínűleg kinevetem, összeborzolom amúgy is kócos haját, aztán jókedvűen töltjük a napot, erre azonban nem kerülhetett sor.
- Ne keveredj bajba, tedd meg a kedvemért, jó? - Megenyhülten néztem rá. Elhúzta a száját, leengedte a karjait. - Ezt már szeretem. - Közelebb hajoltam, adtam arcára egy puszit és elindultam kifelé. Nem hallottam mozgást, sehol sem láttam a lakótársait, örültem volna, ha ez így marad, míg a lakásban tartózkodunk. Már csak néhány félájult drogosra lenne szükségem, komolyan!
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó