|
8. fejezet
8. fejezet
Az egész egy pofonnal indult, esküszöm! Nem tudom, miért és hogyan csattant el, de megtettem, mert, ha kihagyom talán úgy bevadult volna, hogy sosem állíthatom le. Sammel nem sokkal napnyugta előtt értünk vissza a házhoz. Alig értünk be az előcsarnokba meghallottam a az emelet felől érkező hangot, egyenesen az agyamba hatolt és másodpercekre megbénított. Aztán magamra találtam, s futni kezdtem a lépcső felé, egyenesen fel, aztán jobbra, végül szinte teljes testemmel betörtem az ajtót és megláttam, a hang forrását. Meredith egyenes hátal, meredten bámulva maga elé ült az ágyon, szája szélesre tárva, s úgy kiabált, mint akinek az élete múlik rajta. Odarohantam hozzá, megráztam, de semmi reakciót sem mutatott, mintha nem is ő lett volna. Mivel erre, vagy a nevére sem volt hajlandó reagálni, a sikolya azonban betöltötte az egész világot szinte, nem maradt más választásom, mint más módszerrel próbálkozni. Fogalmam sincs, honnan szedtem annyi erőt, amit beleadtam, viszont az eredmény látványosra sikeredett. Meredith abbahagyta a kiabálást, helyette döbbenten simogatta pirosló arcát, aztán hirtelen vérben forgó szemekkel, dühösen rám vetette magát, lelökött az ágyról, mint valami vadállat, aki menten széttép a puszta kezével. Kitört belőlem egy elfúló kiáltás, ahogy lefelé zuhantunk, a puffanás azonban a levegőt is benntartotta néhány pillanatig. Két kezem magam elé tartva védekeztem ellene. Ekkor bukkant fel a semmiből két izmoktól duzzadó erős kar, Tod lehúzta rólam a megvadult nőszemélyt, aki úgy kapálózott, hogy ha véletlen elengedi nekem azon nyomban végem. Sam arrébb rángatott, majd talpra állított.
- Minden oké? - Kérdezte engem vizsgálva tekintetével.
- Azt hiszem - Néztem én is végig magamon, leporoltam a ruhámat. Ekkor pillantottam csak körbe, a legtávolabbi sarokban Meredith már nem küzdött a hatalmas férfivel, hanem csendben szipogva ücsörgött a földön. Sam megragadta a kezem, ahogy látta a szándékom, pillantásom látva mégis elengedett. Lassan közelítettem meg a párost, gondosan ügyelve, ne tegyek semmilyen hirtelen mozdulatot, amivel esetleg felkelthetem barátnőmben az alvó oroszlánt. - Mere?
- Cat - Felemelte a fejét, könnyes szemei a szívemet mardosták. Mi történhetett vele az előbb? Ilyet még sosem hallottam. Általában felkel, az éhségtől ideges, néha tör-zúz, de nem szokott sikoltozni, mint, aki hipnózis alatt áll, főleg nem támadna rám, most már. Egyszerűen képtelen vagyok rájönni, mi válthatta ezt ki nála, talán Jeremy tudni fogja a választ. Jeremy... Őt lehet jobb lenne elkerülni, bár talán fontosabb neki a barátnője, mint egy egyszerű halandó srác létezése.
- Jobban vagy? - megálltam Tod mellett.
- Én úgy... annyira sajnálom - Leguggoltam hozzá, kezem óvatosan a karjára tettem.
- Semmi baj, a fő, hogy jól vagy - Igyekeztem megnyugtatni, hiszen nem történt nagy tragédia, ehhez hozzá kell szoknia minden vámpírokkal egy háztartásban élőnek. Néha rátámadnak az emberre, néha a vérét szeretnék, néha meg verset olvasnak fel neki este, a változatosság legjobb példája egy ilyen otthon. Tekintetét követve néztem a karomra. A felsőm, s vele együtt a bőröm több ponton vöröslött, mint a múló mély karmolások nyomai. Az angyalsággal ez is együtt jár? Mivel az érzései csak úgy áradtak felém, könnyen rájöttem, mi jár a fejében. - Ezek már nincsenek is, látod? Nem haragszom rád, nem fájt és nem történt semmi.
- Szóval ezt te semminek nevezed?! - Emelte fel a hangját lelökve kezem a sajátjáról. Felpattant, mire én ösztönösen Tod mögé ugrottam. - Rád támadtam, mikor te csak segíteni akartál! Tudod, mi a vicces?! Még éhes sem vagyok annyira, hogy ilyesmit tegyek! Pont téged?! - Dühös morranás tört fel belőle, aztán a számomra megszokott módszerrel felkeveredett a szobai levegő, s eltűnt a szemünk elől.
- Ti lányok, mindig csináljátok itt nekem a balhét. - Csóválta a fejét Tod, aztán sarkon fordult és elsétált. Most rajtam volt a sor, hogy beüljek a sarokba. Két lábam mellkasomhoz húzva öleltem át karjaimmal. Sam leült mellém, csendben figyelt. Nem számoltuk, meddig ücsörögtünk ott, míg végre megmozdultam. Felálltam, felhúztam őt is a földről, utána átmentünk a hálószobánkba. Milyen furcsa így kimondani, a mi "hálószobánk", mintha a kint beszélgető idős asszonyoknak mégis igazuk lenne, holott nekem semmi közöm sincs ilyen téren Samhez. Nekem... más tetszik, azt hiszem. Hiányzik az az este. Mármint, ami az elején volt. Dean kacér, játékos mosolya, az elbűvölő tekintete, az a hang, amitől libabőrben úsztam, mindez köddé vált, noha folytatásra esélyt adott a sors. Talán jobban is, ha elkerüljük egymást, Jeremy határozottan ellenezné a dolgot, plusz a jelenlegi helyzetünkbe aligha illene bele egy vámpír-szerelem. Az angyalok egyébként sem rajonganak túlzottan a sötétség teremtényeiért, ami szintén arra a döntésre sarkall, ideje lenne túllépnem a könnyed kis flörtömön a világ leglélegzetelállítóbb pasijával. Van más feladatom, amire összpontosíthatok.
A szobában sötétség uralkodott. Szemeim egyszer csak maguktól kinyíltak, mintha valaki álmomból felrázott volna, majd a feketeségből lassan előtűnt a plafonról lelógó csillár sziluettje, az ablak irányából halvány fénysugárban tört be a hold, s az óra hangosabban ketyegett, mint máskor. Egy, kettő, három, négy... Magamban számoltam, hogyan telik az idő, egyet üt, aztán a következőt, s lám, eltelt egyetlen perc a napból. Mert kétségtelenül túl jártunk az éjfélen. Azon kezdtem el töprengeni, mi kelthetett fel ilyen hirtelen, mi lehet az az... Megéreztem. Úgy fejen csapott a dühvel vegyülő félelem és bizonytalanság, hogy hirtelen megpördült velem a helyiség.
-Sam! - csaptam a mellettem alvóra, aki mérgesen morogva fordult át az oldalára. A következő szólításommal együtt járó csapásra ismét mocorgott, már felém, hogy jól leteremtsen, amiért felkeltem az éjszaka közepén. - Mennünk kell!
- Mi? Hova? Cat, sötét van, ilyenkor nem megyünk sehova. Aludj... - Dünnyögte félig a párnába.
- Nem! Most kell mennünk! - Vágtam közbe felülve az ágyon. Ismét meglöktem, amitől kis híján leesett a túlsó oldalon, de végre eljutott tudatáig, mit mondok, mert ő is felébredt. Elvettem a székről előre összekészítettem ruhám, nem törődve a szemérembeli dolgokkal átvettem őket, aztán az ágy alól előhúztam a hátizsákot. Közben Sam is elkészült, pont úgy ért mellém, sikerült elkapnia, mivel az újabb megérzés-hullám egy pillanatra lelökött a lábamról.
- Ablak vagy ajtó?
- Már itt vannak az emeleten, nincs időnk kisétálni! - Mondtam némi sürgetéssel hangomban, miközben az ablakhoz siettem. Kinyitottam, lenéztem a kétemeletnyi mélységbe. Szép menet lesz, mázli, hogy nem vagyok tériszonyos. Hátamra vettem a táskát, majd egyik lábam lendült a másik után, s már az ablaktól nem sokkal lejjebb lévő peremen álltam. Két kézzel markoltam a fal mélyedéseit, éreztem a remegést, ami a térdeim irányából kúszott felfelé. El kell araszolnunk a ház sarkáig, ott lemászhatunk az eresz csövén, jobb esetben egy darabban érünk földet. Ezután irány a néhány méterre lévő kerítés, ott kell átmászni, az utcán meg már simán elfuthatunk. Valamerre... A terv ugyanis csupán a kijutásig volt meg, a többit valahogy kifelejtettük a listánkról.
- Ha leesel, nagyon megverlek - Fenyegettem meg látatlanul az utánam egyensúlyozó srácot, mivel az érzéseitől lábaim csak jobban rázendítettek a reszketésre. Valószínűleg előbb zuhanok én, utánam jönne ő, de addig éljek, esküszöm, megverem, ha miatta zuhanunk. - Miért nem szólták, hogy félsz a magasságtól?
- Mert eddig én se tudtam? - Morranta vissza. Hallottam a hangsúlyból a összpontosítást, majd a cső elérésével mintha kezdett volna megkönnyebbülni. Itt követtük el a legnagyobb hibát, ugyanis, amint Sam megfogta a csövet és lefele kellett volna haladnia, elszállt a bátorsága, a félelme pedig eluralkodott mindkettőnkön, minden igyekezetem ellenére beváltottam a félelmét, megcsúsztam, elengedtem a lemezt, s a maradék emeletet esve, a hátamon landolva tettem meg. Kiáltás csúszott ki a számon, ezt követte a fájdalom által számba adott káromkodás. Alig gurultam arrébb, újabb puffanás érkezett, szerencsére ő valamivel lentebbről, lábon végezve, halkan jajgatva érkezett. A földszinti szoba ablakában fény gyúlt, közvetlen előttünk, ez cselekvésre sarkallt. Lenyeltem minden kellemetlen érzésem, talpra szökkentem. A falra mutattam előttünk, a hátam futás közben hallhatóan ropogva gyógyult, a vállam, amint felemeltem a kezem helyére ugrott, felszisszenve tűrtem, hiszen minden zaj közelebb vonzza hozzánk őket. Sam bakot tartott, fellendültem a magas kőfal tetejére, felhúztam magam, lehasaltam, és hála az ottfelejtett virágos ládának kevesebb időveszteséggel ő is perceken belül mellettem volt. Leugrott a túloldalon, utána vetődtem, lovagiasan elkapott. Ha lett volna időnk megköszöntem volna neki, vagy esetleg az a gondolat is átszalad a fejemen, milyen romantikus közelségbe kerültünk hirtelen, ám a ház felől zajokat hallottunk. - Na, pucoljunk!
- Hová? - Tettem fel a továbbiakat illetően a legfontosabb kérdést. A "minél messzebb" nem elég konkrét úgy érezem akkori helyzetünket nézve.
- Én tudom, gyere! - Megragadta a kezem, s futni kezdtünk végig az utcán, majd elkanyarodtunk egy másikon, míg a csónakokhoz nem értünk. A táska kisebbik zsebéből előkerült a motorcsónak pótkulcsa, napokkal ezelőtti szerzeményünkként, amit most igénybe is vehettünk. Sam vezetett, én végig a házat néztem, vagy legalábbis azt az irányt. Magamban búcsút vettem addigi életemtől, mindentől, amiben mondhatni "felnőttem", amit szerettem és azoktól, akik a családomat jelentették ebben az őrült, hajmeresztő világban. Gyakran pont azok csapnak be, akiktől a legkevésbé várnád, azok hagynak cserben, akikre azt hiszed, bármikor számíthatsz. Nekem ők voltak az életem, mellettük lettem azzá, aki ma vagyok, tőlük tudom mindazt, ami ebben a létnek nevezett képtelenségben elengedhetetlen tudás, és mégis valami elkerülte a figyelmem. Vajon sosem találsz igazi barátokat? Minden szoros kapcsolatban lennie kell bizonytalanságnak? Tényleg létezik az a bizonyos bizalom, vagy csupán egy olyan kitaláció, ami a könyvek, filmek világát színesíti? Egy elképzelt tökéletes világ része, amiben nincs helye a kételyeknek, csupán a pozitív, mindenki számára elérhető nyugalomnak, az összetartásnak, az összetartozásnak. Erre vágyom, erre vágyunk születésünk óta, mint valami elérhetetlen álom, amit mi mégis bolond módon kergetünk remélve, egyszer elkaphatjuk, magunkévá tehetjük a képzeletünkben olyan egyszerűnek, tökéletesnek látszó életet. Elmebetegek vagyunk mind, s beteg már maga az egész világ is. Fertőzött, átkos, pusztító társadalom, amiben a fennmaradás a cél. Mi angyalok vajon miért keveredtünk ebbe az eldeformálódott világba? Ha nem lennénk talán már nem is léteznének pozitív érzések a Földön? Vagy talán már maga a Föld sem létezne, hiszen mindent lerombolhatunk, a falakat ledönthetjük, az emberek élete is véges, tehát könnyen válhatna mindez semmivé, mert a lét és a nemlét között húzódó határ olyan vékony, a mérleg ide-oda billeg, mi pedig csak tűrünk, viseljük a sorsunk legjobb belátásunk szerint. Ha már emberként nem tehetek semmit az egyensúlyért, angyalként csak van számomra hely a jövőben. Megmenteni az emberek, vagy csupán egyet, ahogy társaim is teszik, és ezzel fenntartjuk annak a látszatát, hogy minden rendbe jöhet. Egy lód nem csinál nyarat, ám minden angyal tehet valamit érte, s én most megteszem, amit kell, megvédem, akit rám bíztak, ha kell, elfelejtem, honnan indultam, kik álltak mellettem. Ha kell mindent feladok, csak mutassanak egy irányt, merre kell mennem és én megteszem. Tudom, hogy nem vagyok egyedül, s míg ez így van, ki fogok tartani, az elszántságom örök, az élet csupán az emberek számára múlandó, nekem immár ténylegesen örök, egészen addig, amíg áldozatként nem ajánlhatom fel a sors oltárán, hogy megmentsem azt, akit kijelöltek nekem célul. Megmentsem Samet.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó