|
7. fejezet
7. fejezet
Egész éjjel nem tudtam aludni. Sam egyenletesen szuszogott mellettem, ezek után érthető, ha velem maradt, ő sem szeretett volna külön lenni az elmeséltek után. A ház apróbb zörejei is elhaltak a hajnal beköszöntével, mindenki aludni tért, leszámítva néhány őrt, akik a nyugalmunkra vigyáztak. Óvatosan kibújtam a takaró elől, átsétáltam a fürdőbe. Az agyam megállás nélkül kattogott, soha véget nem érően forogtak a fogaskerekek, hátha találnék legalább egy jó ötletet, amivel fényt deríthetnék az egészre, mert tele volt ködös részletekkel, mint például a miértek, a hogyanok vagy mondjuk a mikor. Legalább fel tudnék készülni rá! Hideg vízzel mostam meg arcom, direkt kerültem a tükröt, egyszer néztem bele, akkor is a frász tört rám a saját tekintetemtől. A kísértetek megirigyelnék, üresnek tűnik, süt róla, hogy valami titok bujkál a tulajdonosában, mert egyszerű halandó maximum kontaktlencsével érhetné ezt el, de ez még annál is borzasztóbban fest.
- Reggelt! - ásítva túrt bele rövid barna hajába. Félreálltam az útjából, hasonlóan a csap hűs vízéhez hajolt, ám ő a fejét dugta alá, még a hajából is csöpögött utána a víz. - Tőled nem nagyon lehet aludni, ugye tudod?
- Bocs - vetettem oda a bűnbánás bármilyen érzete nélkül. Figyeltem, ahogy a törölközővel megtörli magát, aztán a tükörben kezdi el szemlélni az arcát. Annyira ártatlan, nem érdemli meg ezt a sok bajt, amit a fejére zúdítottam.
- Azért ennyire nem vagyok szép látvány - Zavartan pislogtam, csöppet elmerengtem egy elég szörnyen festő jövőképen. - Mesélj! - A mosdókagylónak támaszkodva nézett.
- Azt hittem, kinőttél a mesés korszakból - tértem ki a válasz elől.
- Sosem volt olyanom. Szóval?
- Mihez kezdjünk most? - tettem fel a fejemben újra és újra felbukkanó kérdést.
- Úgy érted, mit kellene csinálnunk, mivel a barátod ki akar nyírni? Hát fogalmam sincs.
- Szerinted nekem olyan "hú, de jó" érzés, hogy megbíztam valakiben és egyik pillanatról a másikra rá kellett jönnöm, mégsem az, akinek látszik? - Komolyan fel tudott húzni a gúnyolódó stílusával. El akartam menni mellette, de megfogta a karom.
- Oké, nyertél - Visszafordultam hozzá. - Talán le kellene lépnünk. Most nem veszik észre, estére meg kitalálunk valamit, annyi hely van itt, ahol el tudnánk rejtőzni.
- Életem végéig nem akarok menekülni előle. Ahogy másoktól úgy tőle is meg tudlak védeni. - Nekem is megfordult a fejemben, rengeteg lehetőség jutott eszembe, amiket talán nem fedezne fel egyhamar, de nincs kedvem rettegésben élni egy idegen helyen, hogy mikor jön rá, toppan be, mert fájó igazság, de túlerőre nem vagyok kiképezve. Azért jól esik, azt hinni, nagy erős angyal vagyok, ezt sugározni Sam felé, de a szomorú igazság ugyanúgy ott motoszkál bennem, lehetetlen kitörölni belőle.
- Tehát várunk - kiment, elnyúlt az ágyon, két kezét összekulcsolta tarkóján és a plafont bámulta. Némi késéssel követtem, leültem mellé, számat rágcsálva néztem. Ő nekem egy megfejthetetlen logikai játék. Egy doboz, amit lehetetlen kinyitni, ha nem figyelsz minden pontjára eléggé, mert folyamatos feladványok elé állít. Mire azt hinnéd, kicsit is érted, mi jár a fejében, rájössz, abszolút tévedsz, mert megint látod azt a kis titokzatos fényt a szemében. Vajon csak én látom ilyennek? Talán azért, mert többet tudok róla, mint bárki, ha a belsejében lejátszódó érzésekről van szó, ezért nekem ő bonyolultabb, mint bárki más. Aki az elmúlt tizenhat évéről többet tud, vajon az ugyanilyennek látja?
- Megint bámulsz - unott hangja kizökkentett töprengésemből. Elfordítottam tekintetem, az ablakot néztem tovább. A napfény beáradt rajta, a széthúzott függönyökön át nyugalom költözött be a szobába. Amíg a fény uralkodik, addig fellélegezhetünk, a veszély nagyobbik része elhárul. Épp csak gondolatban kimondtam eme szavakat, máris torkomba ugrott a szívem, mert valaki erőteljesebben kopogott az ajtón.
- Igen? - félve emelkedtem fel, közelebb léptem.
- Reggeli - Maria vékonyka hangja szinte elveszett a vastag faajtó mögött. Kinyitottam neki, nagy tálcával egyensúlyozva sétált be mellettem, letette az asztalra és megállt. - Hozhatok még valamit?
- Nem, köszönjük - hiába ártatlan, a hangomból némi goromba él érződött ki, ez már akaratlanul áradt belőlem bárki felé, aki ebben a házban lakott vagy dolgozott. Ez a bizalmatlanság abszolút jele. Furán nézett rám, de nem szólt, biccentve kiment, becsuktam utána az ajtót.
- Mit ártott neked? - lökte csak úgy oda a kérdést Sam, miközben szemrevételezte a tálca tartalmát. Elvett egy szelet pirítóst, s jóízűen beleharapott.
- Semmit, gondolom - vontam vállat. Rosszul éreztem magam miatta, mert valóban mindig kedves volt hozzám, ellenben a történtek azt bizonyítják, ez néha teljesen mást jelent, mint, amire alapból számítanál.
- Akkor rendesen elintézted - sötét pillantásomtól inkább elfordult. Megkente a maradék pirítóst dzsemmel és hangosan rágta.
- Menjünk ki valamerre, megőrjít ez a négy fal! - Még étvágyam se volt, az az ideg-gombóc a gyomromban egyetlen falat ételnyi helyet sem hagyott. Megráztam a fejem, amikor sorba végigkínált mindennel ehetőtől az ihatóig.
- Ötlet? - kérdezte teli szájjal.
- Útközben kitaláljuk - Bármire rávehetőnek éreztem magam, ami távol volt a házunktól. Megragadtam a karját, elhúztam a tálcától azt ajtó felé. Csalódottan morrant fel, ügyet se vetettem rá. Kint a folyosón belebotlottunk az egyik biztonsági őrbe, furán nézet ránk, de nem szólt hozzánk, csak félreállt az útból. Így viszonylag egyszerűen kijutottunk, bár a szívem végig a torkomban dobogott.
Lábujjammal megböktem a víz felszínét. Egyre növekvő vízgyűrűk hullámokat teremtettek, elgondolkodva néztem őket. Eljutottunk Velence túlsó végébe és ott megálltunk. Leültünk a kikötő szélére, lábunkat a hideg víz fölé lógattuk, és hallgattunk. Amíg otthon voltunk, mindkettőnkben benne volt a menni akarás, hogy messzebb kerüljünk tőle, aztán eljöttünk, s most mindkettőnkre rázuhant valami, amitől némák maradunk és csak ülünk egymás mellett. Figyeljük az érkező, távozó gondolákat, az embereket, a lelkesen sétáló kutyákat. Nekem sose volt saját kutyám. Hogy ez, hogyan is jutott eszembe? Fogalmam sincs.
- Fogd meg! - Hirtelen ért a kiáltás, de mintha tudtam volna, hogy a hang mögülem hozzám szól, már hallgattam, mit akar. Az egész talán két másodperc, ha volt, nekem mégis maradt felfogásnyi, és reagálási időm. Felemeltem a kezem, valami abban a pillanatban nekiütközött, aztán lepattant róla, vissza a kiáltó felé. - Hű!
- Ez mi volt? - Nézett rám tátott szájjal Sam. Értetlenül pislogtam körbe. Mögöttem a srác elkapta a labdáját, és hasonlóan elképedve nézett.
- Reflex? - Éreztem, ahogy elvörösödöm, gyorsan előre fordultam, így csak Sam látta, mennyire zavarba jöttem.
- Aha - Rájött, kivel beszél, ezután aligha akadna további kérdése. Nálam semmi sem meglepő, főleg mióta ez a bolond belépett az életembe. - Máskor jobban vigyázz! - fordult ismét hátra. Megéreztem az új meglepettségi hullámot, kíváncsivá tett.
- Mi van, Vespa? - kérdezte a srác, ettől még jobban felkeltette érdeklődésem kiléte. Valamit mutogathatott, mert Sam zavarba jött, vetettem rám egy futó pillantást.
- Hülye vagy, Giorno - válaszolta.
- Be se mutatsz az új barátnődnek? - Szemöldököm feljebb szaladt. Én? Barátnő? Valamit nagyon összekutyult a srác. A kérdésétől már én is csatlakoztam Samhez, ketten pirultunk, ki-ki, ahogy takargatni tudta.
- Cat csak egy haver - Miért sértet ez a kijelentés? Talán, mert túl lazán mondta, és ezen az se segít, hogy közben iszonyú zavarban érzi magát, tehát azért ennél több van köztünk. Nehéz lenne egy első benyomásra tökkel ütött srácnak elmagyarázni, hogy én nem a csaja, hanem az őrangyala vagyok. Nevetést hallottam mögülem, hátra fordultam.
- Hello, Cat - intett nagy vigyorral az arcán. Ennyire lassú a felfogása? Vagy lát valamit, ami miatt a fantáziája megszaladt? Lehet, öregszem, azért nem értem, mi olyan rendkívüli egy fiú-lány barátságban. Vagyis fiú-nő, mert valamikor nemrég ugrottam egy szintet, azt hiszem.
- Giorno - biccentettem illedelmesen, közben vártam, mikor jut eszébe, lelépni, mert kezdett idegesíteni a jelenléte.
- Neked csak Paolo - Játékosan kacsintott, a kétfalatnyi reggelim feljebb csusszant. Az olyan beképzelt majmok, mint ő, felforgatják a gyomrom, ha ennyire látszik rajtuk az elszálltság. Belül üres, felszínes emberek, nincs bennük semmi eredeti. Agyonzselézett szőkésbarna haj, sötétkék szemek, sportos testalkat, abszolút sablonos a mai világban. Minden második fiatal fiú így öltözik, utánozva az amerikai módit. Ha megszúrnám egy tűvel az arcát, vajon kipukkadna, mint a lufi? - Idén is pályázol a csapatba, Vespa?
- Még nem tudom - vont vállat a mellettem ülő.
- Ugyan már, a sok lúzer közt, talán most szerencséd lesz. Lett egy üres hely a kispadon. - Kezem ökölbe szorult. Megalázó helyzetbe akarja hozni Samet, azzal, hogy vesztesként beszél róla. Nem kell ahhoz megérzőnek lennem, hogy tudjam, ez mennyire jól esik neki, és bármelyik más ismerősömről lenne szó, nem tudnám szó nélkül hagyni. - Minden csapatba kell egy szamár.
- Na, ide figyelj! - Felpattantam, s közben szembefordultam vele. Tekintetem az övébe fúrtam és közelebb léptem. Meglepetten fagyott le. Sam megpróbálta megfogni a kezem, de elhúztam. - Nem kell rólad többet tudnom ahhoz, hogy lássam, egy öntelt, beképzelt ficsúr vagy, aki azt élvezi, ha beszólhat másoknak és lerombolhatja az önbizalmát. Tudod, miért van ez? Azért, mert annyi agyad sincs, min egy gombon a lyuk, és ha nem lenne tele a zsebed pénzzel egy gyáva kis csótány lennél, aki remegve bújik egyik sarokból a másikba. Ha bele akarsz kötni valakibe, nézz tükörbe, biztos ki tudnál találni néhány lenéző jelzőt. - A pulzusom akkora erővel dörömbölt, amitől a nyakamon az ér szinte láthatóan lüktetett. Giorno köpni-nyelni nem tudott hirtelen a lerohanásomtól, Sam előzte meg, hozzám lépett és megfogta a kezem.
- Akarsz még valamit? - Büszke vagyok a védencemre, az a hangsúly, amivel feltette a kérdést tökéletesen koronázta szavaimat, egyfajta higgadt kimértség áradt belőle, ami bevitte az utolsó döfést. A srác megkövülten nézett egyikünkről a másikra, látványosan sápadtabb volt az arca, lesokkoltuk, vagy mifene. Lassan magára talált, szemei izzottak a dühtől, de nem szólt semmit, minden le lehetett róla olvasni. Mikor kinyitotta a száját, ismét belenéztem a kék íriszeibe, s ettől szerintem önkéntelenül bezárult. Mérgesen, liluló arccal sarkon fordult és elviharzott. Néhány másodpercig néztük, ahogy távolodik, aztán egymásra pillantottunk és kitört belőlem a nevetés. - Nem néztem ki belőled, hogy ilyen harci golyó vagy.
- Harci golyó? - Nevetve mutatott kezeivel egy kört a testemnél, megértettem a célzást. Válaszul vállon boxoltam, neki is tartogatok hasonló monológot, ha sokat piszkálódik. Nem hagyta abba a nevetést, de jajgatva dörzsölte meg fájó jobbját. - Megérdemelted.
- Vigyázz, bedoblak a vízbe, aztán lehűlsz - Nyelvemet öltöttem rá feleletként, játékosan meglöktem, szinte meg se rezdült. Külső szemlélőnek most biztos két buta gyereknek tűnhetünk, akik szépen haladnak afelé, hogy egymást kezdjék el csépelni a Zattere kellős közepén.
- Neked kellene megmártóznod, hátha leszoknál a sértegetésről. Nincs golyó alakom, ha látnál is, nem csak néznél, ezt észrevennéd. - Hangomból áradt a durcás megnyilvánulás, holott belül kevésbé éreztem így magam. Ami eltörölte a színjátékom és döbbenetnek adta át helyét, az a mozdulata volt. Nemes egyszerűséggel megfogta a csípőmnél lévő kis párnácskám, amitől kilógok a modellek sorából, és összecsípte. Mérgesen ugrottam félre, leráztam magamról a kezét. - Hagyj engem békén!
- Jaj, ne csináld már - Fulladozott szinte a nevetés és a beszéd keveredésétől. Látszik, mennyire gyerek még. Fel se tűnik neki, hogy folyamatosan olyan dolgokat csinál, amik érett férfihoz nem illenek, s azok pontosan tudják, mi az, amiket egy nőnek szigorúan tilos mondani, avagy csinálni, mert így leszünk mi hasonlatosak a házisárkánnyal. Ha meg akarja érni a nyugdíjas kort, nem ártana figyelnie magára, mert előbb-utóbb az ő fejéről is lekiabálom a hajat. Az utcán így is elegen megbámultak minket, most megint több szempár fordult felénk, mint egészséges lenne. Kicsit elpirulva halkítottam vissza a hangom, csak ő hallja, az is pont elég.
- Fejezd be a cikizésem, meg a piszkálásom, légy szíves - nyugalmat erőltettem magamra, de a tekintetemből gyaníthatóan kiolvasta, mennyire felhúzott az előbbiekkel. Az imént védtem meg egy kötözködő ficsúrtól, és ez a hála, érte?! Na, szép!
- Ugyan már! Egyszerű poén volt, ne izélj. - Finoman megcsípte a karom, s mivel látta, ennél több kell, magához húzott és megölelt.
- Milyen aranyos pár, nem igaz Marie? - A két idős asszony felé pillantottam. Egyenesen minket vizsgáltak, kedvesen mosolyogva figyeltek ránk. A kérdésre felhúztam a szemöldököm és hátrébb léptem Samtől. Az említett hölgy szintén mosolyogva biccentett felénk, aztán helyeslően válaszolt a barátnőjének. Ennyire párhoz illően viselkedünk? Az előbb teremtettem le, ez abszolút nem túl szerelmes gesztus volt tőlem. Oké, utána az ölelés tényleg beleillene a pletyka képébe, de akkor se vagyunk együtt! Ő a védencem, meg egyébként is: fiatalabb nálam! Mi vagyok én, valami pedofil nőszemély? Innentől jobban kell figyelnem, hol, miként bánok Sammel, mielőtt az ismerőseim között elterjed az új hír, fiatalabb srácokra hajtok. Az iskolában az ilyen típusú hírek gyorsabban terjednek, mint a forró víz a radiátor csövében ősszel. Sam mindeközben mellettem sétálva azt taglalta, mennyire jó páros lennénk mi ketten, ha már ennyire jól összeillünk a velencei népek szerint...
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó