|
3. fejezet
− Azt mondod, hogy a parknál vesztetted nyomát? - kérdezte immár tucatjára Meredith. Mikor a keresés kudarcot vallott, első dolgom volt visszamenni a házba és felkeresni az én nyomkövető barátnőm, aki hála kitűnő érzékeinek, talán könnyebben boldogul, mint én. Ugyan, mit ér egy félangyal, ha a közelben dámpír is található? Egyébként is, ő idősebb nálam, tapasztaltabb és több ideje lakik itt, mint szerény személyem, tehát nagyobb rá az esély, hogy eredményes lesz a keresés.
− Igen, ott egyszerűen felszívódott, pedig tényleg, tényleg nem mondtam neki semmi olyat! - erősködtem, miközben tisztában voltam a ténnyel, mennyi futásra késztetőt hallott tőlem. A helyében valószínűleg hasonlóan cselekedtem volna.
− Azon kívül, hogy egy vámpír támadta meg, akivel egy fedél alatt töltötte az éjszakát és a megmentője egy félangyal? Igazad van, ez tényleg könnyen megemészthető információ. - Félrehúzta a nappali függönyét, majd grimaszolva engedte vissza. A nap ezerrel tombolt, még sokára kezd el veszíteni erejéből.
− Jó, tudom, elrontottam, megint - Elhúztam a szám, kezeimet bámultam tovább. Tartanom kellett volna a szám, akkor egyszerűen elköszöntünk volna, megmondja, hol találom és kész, nincs idegeskedés, semmi feszültség, csak a nyugodt kis életem. Ehelyett... áh, jobb, ha nem is fogok bele ebbe a levezetésbe. - Segítesz megkeresni, vagy nem?
− Napnyugtáig itt kell maradnom, de utána meglátjuk, mit tehetek. Jeremynek mindenképp el kell mondanod, legalább ő tudja, hogy egy felvilágosított srác rohangál a városban.
− Keresztbe fog lenyelni - Amit teljesen jogosnak tartok, mert veszélybe sodortam a gondosan felépített álcáját, meg a miénket is. - Aaront le kell foglalni, míg Sam előkerül, különben képtelen lesz bárki leállítani.
− Azzal ne törődj, elintézem - Elnyomott egy ásítást.
− Aludj még, addig újra végignézem a várost, hátha felbukkan valahol - Felemelkedtem a fotelből. Eszébe se jutott tiltakozni, inkább küldött felém egy bátorító mosolyt és elindult a lépcsőhöz. Megvártam, amíg eltűnik, aztán a garázshoz rohantam, talán Tod benne lesz még néhány körben, anélkül, hogy bárki megtudná az okát.
Eltűnt. Mintha a föld nyelte volna el. Hiába mentem vissza a térre, próbáltam megérezni nyomának halvány foltját, egyszerűen kudarcba fulladt. Aznap valamiért minden járókelő felturbózta az érzelmi erőit, mert sokkal nehezebb volt háttérbe szorítva tartani őket, mint máskor. Vagy talán a kétségbeesés vonta el a figyelmem ennyire és sokkal érzékenyebben reagáltam a legapróbb feszültségre is. A lényeg, hogy röpke fél óra ácsorgás után elindultam a csónakunkhoz, áthajózni egész Velencén, aztán vissza, mindaddig a siker lehetőségét lógatva a levegőben, amíg Meredith képes csatlakozni hozzám.
- Tod, én ezt egyszerűen nem értem! - fakadtam ki a délután napsugarainak kereszttüzében. - Sehol sem látom, nem érzem, mintha felszívódott volna!
- Minek foglalkozol vele? Biztos hazament és elfelejti ezt az egészet.
- Szerinted is felfújom a dolgot? - Ha ennyien mondják, lehet, igazuk van. Hagynom kéne Samet, hogy a maga módján dolgozza fel az átélteket. Hiába a rövid ismeretségünk, tudom, amikről beszéltünk kettőnk titkai maradnak (legalábbis részéről), ha másért nem, mert fél az esetleges következményektől.
- Szerintem fele annyi figyelem is sok lenne egy ilyen kölyöknek - Célzásként megcsörgette a tenyerében tartott kulcsokat. Felsóhajtottam.
- Rendben, menjünk haza, ez reménytelen - lehajtott fejjel elindultam visszafelé. Kétlem, hogy valóban ennyitől elszállna a keresési kedvem, de egyelőre alábbhagyott. "Új ötlet, új remények.", csak, hogy anyám szavaival éljek, Ő sosem beszélt le arról, amit a fejembe vettem, bármennyire és képtelenségnek hangzott az elején. Hisz az álmokban, s az akarat erejében, amivel meg lehet valósítani. Ebből egy hajszálnyit szerencsére örököltem. Miközben ezen töprengtem visszajutottunk Castello nyüzsgő részébe, amin át a túlsó, sokkal nyugodtabb lakónegyedhez juthatunk, alias haza. Szeretem ezt a részét Velencének, ezt ismerem a leginkább, s mégis rengeteg meglepetést tartogat, bármikor indulok el céltalanul bolyongani, találok egy utcát, közt, teret vagy boltot, amit eddig sosem vettem észre, ám most valahogy ez sem tudta lekötni a figyelmem. A történtek súlya sokkal nagyobb volt a látnivalók erejénél, a támadás, a megmentés, a hazajuttatás, a beszélgetés, az együtt alvás és a közös reggeli. Könyvbe illő jelenetek, kár, hogy ez számomra a zord, néha bizarr valóság.
- Nem fogok semmit mondani Mr. Lauronak - mondta mielőtt szavakkal utalhattam volna rá. Mindez már a házunk konyhájában zajlott, ahol távozását késleltetve fogtam meg izmoktól duzzadó karját, míg ki nem mondott szavaimra választ adott. - Rád bízom, hogyan tálalod a sztorit.
- Köszönöm... azt hiszem - bizonytalanul pislogtam rá, erre ő morranva fordult meg, s magamra hagyott a szobában. Kivettem a hűtőből a tejet, a konyhaszekrényből a kakaót és az ezek elegyéből alkotott édességgel felvonultam a szobámba.
Fogalmam sincs, mennyi idő esett ki, de az elalvás és az ébredés között biztos, nem öt perc. Kakóm szürcsölve bámultam egy unalmas rajzfilmet a Tv-ben, aztán az ital elfogyott és én elnyúltam a kanapén. Néhány másodpercre hunytam le csupán a szemem, mégis úgy felgyorsult az idő, mintha egy csapat éhes oroszlán üldözné. Mindez a tudatalattimban egészen máshogy zajlott, megrohamoztak az álmok, s köztük egy, amitől valahogy sehogy sem sikerült szabadulni. Éles fényre emlékszem, egy fülledt levegőjű helyiségre, tömegre és hangos zajra, amitől a szívem össze-vissza lüktetett. Az egész azonban eltörpült egy olyan furcsa, megmagyarázhatatlan érzés mellett, ami egyszerre tűnt ijesztőnek és örömtelinek. Eddig sosem volt ilyen érdekes, ha megéreztem valaki jelenlétét, s mivel az illetőre nem emlékszem, így nem tudhatom, mennyi ennek az egésznek a valóság alapja. A lényeg, hogy míg én gyanútlanul vergődtem a kanapén, a Nap ellopódzott az ég túloldalára, s már javában kicsiny bolygónk másik felére tartott. Narancssárga fényben fürdött tőle az egész szoba. Csupán az óra ketyegését hallottam, magamban számoltam őket:
- "Egy, kettő, három, négy..." - Egészen kétszázhetvenkilencig jutottam, ám ott a sor félbeszakadt a kicsapódó ajtónak hála.
- Megjöttem! - Meredith csilingelő hangjától elmosolyodtam. Akkora élet lakozik a félvér lányban, amit egy hús-vér halandó megirigyelne. - Na, megkeressük a cuki fiút?
- Nem tudom - vallottam be őszintén, ezzel valamennyire lerombolva felpörgöttségét. Meglepett arccal ült mellém. - Tod szerint felesleges.
- Mióta hallgatsz te bárkire is?
- Mióta ők logikusabban látják az esélyeinket, mint én - felültem, lábaim törökülésnek nevezett módon fontam össze. - Sem megmenekült, ennyi a lényeg, mindenkinek folytatnia kell a saját életét.
- Te lázas vagy - hideg kezét a homlokomra tette. Szemem forgatva elhúzódtam. - Jó, de ha nem őt keressük, akkor is csináljunk valamit. Éhes vagyok.
- Még mindig nem iratkoztam fel az étlapodra - két mutatóujjammal keresztet formáztam előtte. Nevetve félrelökte.
- Téged sose kóstolnálak meg, butus. Inkább... - felcsillantak szemei - menjünk a Katlanba!
- Múltkor majdnem ott maradtam, Jeremy sosem engedne el.
- Először is, velem lennél - Figyelmen kívül hagyta "Pont ez az." morranásomat. -, másodszor, Jeremy elutazik.
- Mi?! - ez a hír szíven ütött. A védelmem, az életem őrzője itt akar hagyni? Egyedül? Aaron és a többi vérszomjas vámpír karmaiban? Lehetetlen! - Hova megy?
- Romániába vagy valahova aköré, csak annyit mondott, hogy fontos ügy.
- És engem nem visz?
- Ezek szerint. Ha nem szólt, valószínűleg maradsz, itt velem. Jó lesz, meglátod! Két éjszaka az egész, állítólag. Addig legalább szabadon járkálhatunk, nincsenek szabályok és korlátok, amiktől már rosszul vagyok, esküszöm. Miénk az egész éjszaka, Cat, ki kell használni! Ne kéresd magad! - kérlelően nézett rám. Számat rágcsálva latolgattam esélyeimet, a házban vagy odakint, tulajdonképpen védelem nélkül teljesen mindegy.
- De nem tűnsz el messzire tőlem! - Szája széles mosolyra húzódott.
- Eskü', csak annyira, hogy ne forduljon fel a gyomrod - lelkesen kivillantotta hegyes szemfogait és felpattant mellőlem. Feltépte először ruhásszekrényem ajtaját, aztán, mivel ott hosszas keresgélés után se talált "használhatót", áttért a ritkábban viselt darabokat rejtő gardróbszobába. - Hol van az a... - Mondatfoszlányok jutottak el hozzám, fontolgatók és becsmérlők egyaránt. - Merre van a fehér ruhád?
- Sok van. Melyikre gondolsz? - kelletlenül morgolódva mentem utána.
- Arra a... Hű! - Lekapta az állványról a legújabb ajándékom. Egy türkizkék színű, vékony pántos koktélruhát, ami Jeremy szerint nagyon illik hozzám. - Kölcsönadod?
- Úgy, mint a többit? - Erre mondhatnánk azt, hogy jó testvéri viszony, mert az esetek kilencvenkilenc százalékában, ami kikerül tőlem, és nála landol, azzal sosem találkozom többet, maximum rajta. Ha nem kapnék állandó utánpótlást, kifogyna a készletem.
- Most mit sírsz? Jeremy úgy is vesz másikat. Tisztára, mint valami hercegnő. - Visszakérdezhettem volna, utolsó mondata melyikünkre vonatkozik, ugyanis közvetlen elhangzása után kipördült a hálószobám tükre elé, maga elé tartotta ruhát, minden oldalról alaposan megvizsgálva, hogyan is állna neki. Én levettem a legközelebbi ruhám, s követtem. Dudorászva fordult felém, tekintete a kezemben tartott ruhadarabot pásztázta. - Ezt kerestem.
- Továbbra sem tartom túl jó ötlenek, amire készülünk - húztam el a szám. Viszont rábólintottam, innentől kezdve, ha az ég a földre szakad, akkor sem tudom eltántorítani a tervtől. Mintha gondolatomban olvasna, Meredith puszit nyomott az arcomra, aztán kiröppent az ajtómon. Kaptam egy teljes órát elkészülni, tengernyi idő. Csigalassúsággal, ráérősen zuhanyoztam le, ettem meg pár falatnyi vacsorám, s öltöztem fel harcra készen. Egy porcikám se kívánta a nyüzsgést, a rengeteg vámpírt, ami a Katlan általános jellemzője, tekintve, hogy az előbb említettek fő gyülekező, szórakozó és étlapot adó helye. Főként azok fordulnak ott meg, akik vacsorának valót keresnek, vagy annak felajánlkozni jelentkeznek. Ehhez képest a szobám négy fala valamivel biztonságosabbnak tűnt, ha sikítok, legalább három izomkolosszus rohan a segítségemre. Az idő azonban ellenem dolgozott, mielőtt kieszelhettem volna egy tervet a maradásomra Meredith megjelent, ellentmondást nem tűrően kiterelt a házból, a csónakhoz. Mire észbe kaptam már megálltunk a szórakozóhely előtti kikötőben, ahol nagyobb csend volt, mint egy temetőben. Kár, hogy ez nem sokáig marad így.
A biztonsági őr végigmérte először Meredithet, utána engem, hosszasan elidőzött tekintete a nyakamon és a karomon, gondolom a harapás nyomait kereste. Váltott egy futó pillantást a barátnőmmel, aki látványosan megfogta a kezem és úgy kísért beljebb a tomboló hangzavarba. Istenem, kérlek, csak a mai estét éljem túl!
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó